Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 1-2. sz.

Figyelő - SUDÁR BALÁZS: „A ló lába vágtat, a dalnok nyelve pereg" (Dede Korkut Könyve. Török eredetmonda)

Talán árnyaltabb képet kaptunk volna, ha látjuk a Közel-Kelet és ezen belül Jeruzsálem, Szíria és Irán, akár Lemberg vagy Suceava templomait, kultúrközpontjait, vagy a távoli nyugaton a velencei vagy bécsi mechitaristák monostorát, esetleg a Székelyföld magyar-örmény nyomait. Dicséret illeti az installáció tervezőit: a pompás műtárgyakat mindvégig igen visszafogott, de elegáns, diszkréten megvilágított tárlókban mutatták be a látogatóknak. Külön öröm kézbe venni a kiállítás gyönyörűen illusztrált katalógusát, amelynek bevezetőjében Gaál Ernő és Nagy Kornél átfogó és igényes archeológiai, művészeti, kultúr- és egyháztörténeti tanulmányaiból meríthetünk. Kárpáti László „A ló lába vágtat, a dalnok nyelve pereg" Dede Korkut Könyve. Török eredetmonda. Fordította: Adorján Imre és Puskás László. (L'Harmattan - Európai Folklór Intézet, Budapest, 2002.) Az emberi emlékezet, tudjuk, meglehetősen esetleges. Bár sok minden fennakad hálóján, még annál is több kihullik belőle. Leginkább a nevek meg az események ideje szokott feledésbe merülni vagy éppen megváltozni. A megmaradt töredékek azután akár teljesen új rendben állnak össze - fordult egyet a történelmi kaleidoszkóp. Nem kell messzire mennünk, elég kinek-kinek magába néznie. Nincs ez másképp a népi emlékezet esetében sem. S hiába gondoljuk, hogy az írást alig-alig vagy egyáltalán nem használó népek jobban őrzik a múltjukat, náluk is éppúgy ködbe veszik az, ami megesett. Nincs mit tenni, az emberi elme már csak ilyen. Márpedig egy-egy nép írásos korszaka előtti múltjából éppen ezek a legendák őriznek meg valamit; sajnos többnyire kibogozhatatlanul összekuszált csomó formájában. Ha a mától közelítünk, ez a múlt Európában vagy Ázsia nagy részén időben igen messze esik, alig valamit foghatunk meg belőle. Az oguz törökségnek - anatóliaiaknak, azeriknek, türkméneknek - e szempontból óriási a szerencséje: a közösségi emlékezet megőrizte eseményeket valaki már régen, valószínűleg a 15. században papírra vetette. Nem azt írta le, amit tudós krónikákból kisilabizált, nem azt, amit mások gondoltak a törökökről, hanem azt, amit a népi emlékezet őrzői, az énekmondók adtak szájról szájra. Persze a bő ötszáz éve lejegyzett legendafüzér is a múlt jókora szeletét öleli fel, átmeg átgyúrva, egymás mellé törve, koptatva az össze nem illő részeket. A tudományos kutatás mai állása szerint Dede Korkut könyvének is legalább három rétege különböztethető meg. Néhány töredék megőrződött benne a törökök régi, már a 8. században is létező eredetmondáiból, amelyek valahová Belső-Ázsiába kalauzolják az olvasót, hallgatót. A következő eseménysor a 9-10. századi vándorlásokat idézi a Kazak sztyeppén, a Szir-darja alsó folyásánál. A legújabb s egyben legmeghatározóbb réteg pedig már Kelet-Anatóliához, s a 13-14. századi harcokhoz kötődik. Lepereg előttünk az oguz vándorlás, de ezt alig vesszük észre - a felszínt csupán egy idősík, a legutolsó uralja. A 12 történet Kám kán fia Bajindir kánnak és kíséretének kalandjait meséli el. Maga