Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 9 (2003) 1-2. sz.

Figyelő - DÉR KATALIN: Két könyv Jézus példázatairól (Mártonffy Marcell: Az újszövetségi példázatok irodalma. Poétika és teológia. Kozma Zsolt: Jézus Krisztus példázatai)

bevezet a keletkezéssel és tradálással kapcsolatos fontosabb tudnivalókba (54 kk.), felsorolja az átformálás típusait (bevezető formula, záró mondatok, képanyag stb.: 85 kk.). A második rész példázatelemzéseinek nagy értéke a számszerű teljesség, valamint a tradicionális egzegézis egyfajta kulturált, igényes, sok szempontra figyelő képviselete; a kötet, a szerzői intenciónak megfelelően, bizonyára jól szolgálja majd az igehirdetést. Feltűnő azonban, hogy noha Kozma Zsolt láthatóan ismeri az újabb kutatások eredményeit (bár, érthető okból, nem mindig első kézből), s azokat, mint „A példázatok elmélete" című első részben hangsúlyozza, az „idő, hely [Kolozsvár, D. K] és nyelvtudás" (8) korlátai között igyekszik figyelembe venni, ez alig befolyásolja saját elvi álláspontját, és kevéssé hasznosul elemzéseiben. Nála is felbukkan Funk, Fusch, Jüngel és Weder és mások neve, továbbá olyan, mára közhellyé lett kijelentések, hogy „a tradálás újraírás, interpretáció", „a példázat beszédesemény", utal „a metaforikus megértés" fontosságára stb., az alapkérdésekben mégis a hagyományos nézetekhez kötődik. Ez a helyzet pl., amikor az anyagot „kép és üzenet viszonya" alapján osztja fel „tulajdonképpeni" vagy „reális" és különböző mértékben „túlzó" fajokra (27 skk.), ami igencsak problematikus dolog. Nem meglepő, hogy több perikópa, egyebek között a Magvető ezen az alapon nem fér bele a szisztémába (32), hiszen a realitás-kritérium, nem lévén lényegi ismérv, alkalmatlan az anyag csoportosítására. A hagyományos nézetet osztja Kozma Zsolt akkor is, amikor a példázatok önmagukon túl lévő „üzenetét" keresi; a képek szerinte Jézus cselekvését, vagy valamely fogalmi nyelven nem közölhető mondanivalót „magyaráznak", didaktikus, etikai etc. funkcióval bírnak, ráadásul fő- és „másodhangsúlyos" üzenetekre felosztva (70 kk.). így a két szerző azonos perikópákról szóló értelmezései is típusosán eltérő eredményre vezetnek. Példaként ismét a hamis sáfárra hivatkozunk (M. M.: 95 kk.; K. Zs.: 405 kk.). Az egyetlen történetből levont nem kevesebb, mint négy tanulságot természetesen mindketten a hagyományozástörténet különböző periódusaiban élő közösségek eltérő élethelyzetéből eredeztetik; de míg Kozma Zsolt megpróbálja az ellentmondásokat elsimítva összeegyeztetni, Mártonffy Marcell a szöveg egészét a kiválasztott állapot önveszélyes voltának hangsúlyozásával, az éppen kialakult, megszilárdulni törekvő Isten-kép destruálásának szükségessége jegyében értelmezi. Hasonló a helyzet minden összevethető esetben: Kozma Zsolt a biztonságra törekvő vallási igény nevében biztos, megragadható tanulságokat keres, Mártonffy Marcell pedig e tanulságok relativitását, megkérdőjelezését, az ítélkezés felfüggesztésére szóló felhívást, a szempontok állandó váltakoztatását, a megszokott, otthonos (számonkérő Isten) és idegen effektusok játékát (oktalanul jóváhagyó Isten) emeli ki (lásd kül. 110). És vajon lehetséges-e radikálisan másfajta intenciót várni attól a Jézustól, aki ismerős mivoltában is épp „eredendő másságával provokálta a róla szóló beszámolók különbségét" (20)? Újból elismerve és hangsúlyozva az erdélyi szerző óriási teljesítményét és hiánypótló könyve érdemeit - az örökös önlegitimációról lemondó prédikáció igénye nevében, egy olyan igehirdetés reménye nevében, amely nem ítélkezik a különféle másságok felett, s ha mégis bírálja azokat, csakis úgy teszi, hogy beszéde vállalható legyen e „mások" jelenlétében is -, megvalljuk, hozzánk Mártonffy írásának szellemisége áll közelebb hitelességével és időszerűségével. A probléma azonban az, ismételjük, hogy a tudós