Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 3-4. sz.
Seminarium ecclesiae - GYŐRI L. JÁNOS: Gondolatok a korszerű magyar protestáns műveltség tartalmáról
A protestantizmus kialakította a hallás/meghallás/engedelmesség készségét Az a megállapításunk, hogy a protestantizmus kialakította az emberben a hallás/meghallás/engedelmesség készségét, az ember szemszögéből közelít a reformáció lényegéhez, hiszen nyilvánvaló, hogy a hallást/meghallást és az ebből fakadó engedelmességet (a görögben ugyanaz a szó fejezi ki a két fogalmat) időben megelőzi Isten részéről az ember megszólítása. A reformáció elvetette a cselekedetek üdvösségszerző erejét, s helyére a személyes hitet állította, amellyel az ember elfogadhatja a feléje áramló isteni kegyelmet. Ezzel a lépéssel az is eldőlt, hogy az istentiszteletben sem a cselekedet a fontos, hanem a hallás/meghallás, ami belső megindultságot eredményez. A külső, látható történések helyére a belső, lelki történés lépett. Meglehetősen nagy kockázatot vállalt a reformáció, amikor a külső mozdulat, a látható történés helyett a láthatatlanra bízta magát. Ennek a radikális szemléleti fordulatnak kézzelfogható eredménye a reformáció irodalmának műfaji sokszínűsége: a hitvallás, az igehirdetés, az imádság és a gyülekezeti ének. Ez utóbbi talán azért a legnépszerűbb a mai napig a protestáns hitgyakorlatban, mert benne a másik három műfaj elemei is feloldódnak, méghozzá művészi formában, lírai tömörséggel, azaz évszázadok, sőt évezredek egyházi és világi műveltségelemeit egybeolvasztva. A 16-17. század protestáns egyházi éneke tehát egyszerre hitvallás, igehirdetés és imádság. A magyar irodalom igazi erőssége hagyományosan a líra, nem véletlen hát, hogy a hitújítás nyomán elterjedt új vallásos életérzés Szenei Molnár zsoltáraiban, Szegedi Gergely, Huszár Gál, Balassi Bálint, Pécselyi Király Imre és mások isteni dicséreteiben nyerte el méltó, nyelvileg ma is tömegek számára befogadható kifejezési formáját. 22 A hallás/meghallás/engedelmesség elemi erejű keresztény attitűdjei a 16-17. századi Európában lelki elmélyülést eredményeztek, s ennek nyomán halmozódtak föl azok a lelki energiák, amelyeknek tartalékaiból még akkor is táplálkozni tudott az európai lélek, amikor évszázadok múltán a kontinenst a természettudományos világképi fordulat kerítette hatalmába. A korai újkor lelki elmélyültségének jele, hogy a kor emberének volt ideje Istenre, tudott gyönyörködni a Mindenható dolgaiban. A puritán és a pietista kegyességi irodalom termékei arról tanúskodnak, hogy mindaz, amit az utókor a reformáció teológiai műveltségéből dogmatikus tényezőnek tekint, a 17. század embere számára még megélhető és megélt valóság volt: így például a bűnbánat, a megtérés, a kegyelem vagy a megigazulás kérdése. A mai olvasó számára a 17. század Európájának sikerkönyve, Lewis Bayly: Praxis pietatisa (Medgyesi Pál fordításában 1636-ban jelent meg Debrecenben) szőrszálhasogató, bőbeszédű irománynak tűnhet, pedig csupán csak arról van szó, hogy a kor embere még valóban tudott gyönyörködni a lelki élet részleteiben. 23 A hallás/meghallás/engedelmesség vonatkozásában a reformáció tényleges logoterápiát gyakorolt Európában, hiszen a kor embere merte megélni azt a csodát, hogy Isten megszólító szava egyúttal gyógyító erő is, melynek nyomán az ember Isten iránti engedelmességre kényszerül. Mai világunkkal szembesítve a hallás/meghallás/engedelmesség protestáns örökségét, a következő kérdések fogalmazódnak meg bennünk:
