Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 3-4. sz.

Corpus evangelicorum - PÓSFAY GYÖRGY: Genfi arcképek

^^pLBeüangelicorurn kern adta át a sebtiben írt magyar szöveget, amit én igyekeztem pontosan lefordítva, a lehető leggyorsabban visszaadni. Az is előfordult, hogy információkat kért tőlem olyan kérdésekben, amelyekről keveset tudott, sőt nemegyszer tanácsért is hozzám fordult. Ilyesmire többször került sor azután is, hogy megválasztották a Világszövetség hetedik elnökének. Viszont sohasem került sor közöttünk a még Japánban általa javasolt beszélgetésre, amelynek a központjában az „Ordass-probléma" állt volna. Az volt a benyomásom, hogy belátta: ennek az ideje még mindig nem jött el és a függőben maradás kevésbé szaporítja gondjait, mint a problémával való foglalkozás. Hogy arcát pontosabban megrajzoljam, szeretnék a vele való utolsó találkozásról beszámolni, amely csak két órával azelőtt történt, mielőtt a zürichi repülőtéren rosszul lett. 1985. december harmadik hetében Káldy Zoltán, az LVSZ hetedik elnöke Genfbe érkezett, hogy a következő év programjáról megbeszéléseket folytasson a főtitkárral és a szervezet egyéb vezető tisztviselőivel. Erről úgy szereztem tudomást, hogy az Ökumenikus Központban reggelenként tartott áhítaton, amelyen részt szoktam venni, ő is megjelent. Üdvözöltem és elmondtam neki, hogy sejtem, miért érkezett Genfbe. Azzal is tisztában vagyok, hogy az elnöknek ilyenkor igen kevés ideje van, ha másért nem, a közelgő karácsonyi ünnepek miatt, de ha van pár be nem táblázott perce, látogasson meg hivatali szobámban, vagy hívjon fel ott és közölje velem, hogy mikor és hol tudnánk - házon kívül - találkozni; én megpróbálok oda menni, ahova hív. De, ha tervét nem tudja megvalósítani, azt is meg.fogom érteni. Ezután eredményes tárgyalásokat kívántam neki. Elmúlt ez a nap és majdnem a következő is, ami december 19-e volt. Körülbelül 1520 perccel tervezett elutazása előtt kopogtattak irodám ajtaján. Káldy Zoltán állt ott és elmondta, hogy eddig nem tudott jönni, de pár perccel ezelőtt minden elvégzendő feladatának eleget tett és elhatározta, hogy most teljesíti ígéretét. Persze, behívtam a szobámba, leültettem, meg akartam valamivel kínálni, de ő semmit sem kért, csak, hogy beszélgessünk. A fő kérdése az volt, hogy mikor jövök Magyarországra és hajlandó lennék-e lelkészi munkaközösségi gyűléseken és a teológián előadást tartani arról, hogy milyen visszhangja lett a Világszövetség másfél év előtt tartott budapesti nagygyűlésének a külföldi egyházak körében. Feleletként megemlítettem, hogy 1986 januárjában egy családi ünnepség miatt szeretnék a magyar fővárosba utazni és így a felkérést el tudnám fogadni. Ennek nagyon megörült és megígérte, hogy előkészíti a programot. Még egyebekről is beszélgettünk; többek között beszámolt mostani megbeszéléseinek az eredményeiről, majd az órájára nézett és azt mondta: „Sajnálom, búcsúznom kell, mert vár rám Harmati Béla, aki kiszállít a repülőtérre!". így elbúcsúztunk egymástól, de az ajtóban visszafordult. Ezt mondta: „Majdnem elfelejtettem elmondani Neked valamit, aminek Te biztosan örülni fogsz. Az a benyomásom, hogy »allamunk emberei« (így nevezte ő máskor is az akkor hatalmon levő kormányembereket) hajlanának arra, hogy a volt fasori Evangélikus Gimnáziumot visszaadják egyházunknak!". Ezt meghallva, kifejezésre juttattam örömömet. Valami olyasmit mondtam, hogy ha ezt sikerül elérnie, akkor ez lesz szolgálatán a korona. Erre megjegyezte, hogy ne beszéljek erről a lehetőségről úgy, mintha az már beteljesedett volna, de biztosíthat