Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 3-4. sz.

Figyelő - KRÁNITZ MIHÁLY: Hitet kereső értelem (Dér Katalin: Szépséges értelem. Canterbury Szent Anzelm)

investitura kérdésében folytatott küzdelme, mely nem mentes a Rómával való feszültségtől sem. Hosszú szellemi és lelkipásztori életútja után 1109-ben Canterburyben hal meg. Lelki nagysága és türelme, melyet a kolostori iskolában sajátított el, kimagasló gondolkodóvá teszik. Istenről nem a megszokott módon beszél, hanem egy olyan új módszer felhasználásával, melyet Ágostontól kölcsönözve fejlesztett ki. Az értelmet kereső hit (fides quaerens intellectum) észérvekre támaszkodva igazolja a hit igazságait. Saját, önálló szellemi iránya all. század eredeti gondolkodójává teszi, mely korszak kiindulópontja a „hiszek, hogy értsek" (credo ut intelligam) kijelentés volt. Dér Katalin önálló tanulmánykötetének rövid előszava után az első fejezet először elhelyezi Anzelmet saját korában és bevezet gondolkodásának sajátos megnyilvánulásába, mely az egyes műveken keresztül nyomon követhető. Itt és az egész összeállításra jellemző a kiterjedt szakirodalom szakszerű kezelése (vö. 341-357. o.) az anzelmi szövegek alapos ismerete alapján. A második fejezet (Hagyomány és eredetiség) Anzelm belső szellemi mélységébe és írói tevékenysége alappilléreire enged rálátást. Anzelm és Lanfrancus, Anzelm és a Biblia, Anzelm és Ágoston egybevetése közelebb hozza egy szellemóriás elindulását és a napjainkig ható kijelentéseinek forrását. A harmadik fejezet Anzelm első elméleti művét a Monologiont (1076) elemzi, melynek keletkezésére, fogadtatására és újszerű, az értelmi érvelésre (sola ratione) épülő okfejtésére mutat rá. Isten létének bizonyítására a szerzetestársak a hagyományra való minden utalást mellőző, egyedül az ész szükségszerű erőfeszítését igénybe vevő módszert igényelték. Érdekes a 100. oldalon található ábra, mely a Monologion főbb témáit az anzelmi életmű egészére kivetítve mutatja be. A negyedik fejezet Anzelm következő és bizonyos értelemben új utat nyitó művével, a Pros/ogionnal (1077) foglalkozik. Ennek újdonsága a Kant által „ontológiai érvelésnek" nevezett eljárás, mely Istent úgy határozza meg, mint akinél nagyobbat nem tudunk elgondolni (quo maius cogitari nequit). Dér Katalin itt nem a meghaladott kanti vagy az újabb „megalogikus érv" kifejezést választja, hanem a szerző eredeti szándékával megegyezően az unum argumentum megjelölést a nagy skolasztikus gondolkodó eljárásának bemutatásában. Ez az érv valójában az „egyetlen", „semmi másra nem szoruló érv" az istenismeret eléréséhez. A Monologion és a Proslogion összehasonlítását, Isten mibenlétének és ismeretének fejtegetését a Proslogion szerkezetének felosztása követi (139. o.). Az ötödik fejezet a Proslogion által kiváltott vita elemzésére vállalkozik. A gondolkodás által elképzelt Isten létezése logikusan arra enged következtetni, hogy Isten a realitásban van jelen. Anzelmmel szemben elsőként Gaunilo szerzetes - a balgatag nevében - kezd vitatkozni, megelőzve számos későbbi filozófust és teológust (Aquinói Szent Tamás, Descartes, Kant, Leibniz). A Pro insipiente-re adott tíz pontból álló anzelmi válasz a hívő vitapartnerre való tekintettel fejti ki állításait. A hatodik fejezet a - nehezen datálható - De grammaticus alapján mutatja be Anzelm intellektuális képességeinek megragadó voltát a páratlan, filozófiai „csemegének" számító logikai, jelentéstani fogalmak értelmezésével foglalkozó mű alapján. A hetedik fejezet témája a megváltás, s ezen belül a megtestesülés (Cur Deus homo,