Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 3-4. sz.

Figyelő - DÉR KATALIN: Origenész hatalmában (Heidl György: Szent Ágoston megtérése)

írása bővelkedik szellemes megoldásokban - a könyv a nem szakemberek számára is érdekfeszítő olvasmány. A monográfia fő erénye, eredményeinek újszerűsége bizonyára sokakat ösztönöz majd továbbgondolásra, termékeny polémiákra adva alkalmat. Mi itt egyetlen apróságot említünk. A szerző érthető okból az Origenész és Ágoston közötti párhuzamosság tényének igazolására koncentrál, kevésbé foglalkozik az e célból összehasonlított exegetikai megoldások tartalmának megítélésével. Akit azonban a dolognak ez az oldala is érdekel, az az előkerülő allegorikus órigenészi-ágostoni értelmezések egy részével bizony nehezen tudna egyetérteni (nem is szólva az azokat megalapozó teológiai hipotézisek némelyikéről, az órigenészi hermeneutikából fakadó ismeretelméleti konzekvenciákról, a szemléletében rejlő exkluzivizmus későbbi torzulásairól és következményeiről az egyház történetében). E látszólag tudománytalan szempontot maga a kötet anyaga kínálja - elsősorban az ambrosiusi szövegekre gondolunk. Természetesen eszünkbe sem jutna Origenész és Ambrosius jelentőségét összemérni, az utóbbi órigenészi függőségének túlságosan is közismert tényét kétségbe vonni, vagy forráskezelésének különös vonásait mentegetni. Azt is tudjuk, mennyire megszokott, már-már törvényszerű jelenség Ambrosius rejtettebb vagy nyíltabb alábecsülése az Órigenészről vagy róla is szóló tudományos művekben (e tekintetben egyébként Heidl György nagyon is mértéktartó). Ám ha nem állunk meg annál a megállapításnál, hogy egy bizonyos exegetikai megoldás vagy motívum megvan Origenésznél és Ágostonnál, míg hiányzik Ambrusnál, hanem azt is megnézzük, hogy mi is az, ami megvan, és ami hiányzik, akkor talán nem állíthatjuk - amint a szerző, jóllehet önkéntelenül, sugallja-, hogy Ambrosius exegézisei toutcourt szegényesebbek, felszínesebbek, vulgárisabbak vagy zavarosabbak, mint Origenészéi, vagyis amikor Ágoston az órigenészi variációkat vette át, mellőzve az ambrosiusiakat, akkor ezzel egyben mindig okvetlenül a mélyebb, helytállóbb, írásszerűbb etc. megoldásokra voksolt. Nem egészen így áll a helyzet. Ambrosius Heidl György által idézett magyarázataiban egyfajta határozott, tendenciaszerű értelmezői mentalitás körvonalazódik. O, szemben a fiatal Ágostonnal, kiválóan tudott görögül, így bizonnyal többnyire elég jól tudta, mit miért vesz át Origenésztől, és mit miért nem. Például a teremtéstörténet exegézisénél nem gondolja Origenésszel, hogy ha egyes elemeket allegorikusán értünk, akkor mindjárt a perikópa egészével is így kellene bánni, belebonyolódva „a természetfilozófusok találgatásába az ég mibenlétével kapcsolatban" (111. o.) etc. Nem. Ambrosius a szöveget mindenekelőtt annak tekinti, amit az önmagáról állít: az állatok teremtése az élővilág genezisét írja le (nem az emberben lévő „állati természetet"), a madarak - madarak (és nem „szavak"); úgy tűnik, nem lát biblikus alapot arra a vélekedésre, miszerint „az egek ege" az intelligibilis erők, a „boltozat" pedig a cselekvő erők allegóriája volna (vö. 120 kk.). Még pusztán a könyvben szereplő esetek is Ambrosius valamiféle tudatos, óvatos distinkciós törekvésére vallanak Origenésszel kapcsolatban. Vegyük példának a következő kettősséget: a Hexameronban a férfi és a nő teremtésének narratívájáról a milánói nem gondolja, hogy ne lehetne szó szerint venni; elhiszi, hogy az valóban azt teszi, amit ígér, a kétnemű emberiségről ad kinyilatkoztatást (nem az ember „spirituális/férfias és animális/női" részének kettősségéről). Ellenben a De Paradtsóban, a bűneset nyilvánvalóan nem szó szerint értendő narratívájánál másképp jár el: itt elfogadja a férfi=értelem,