Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 3-4. sz.
KRÁMER GYÖRGY: A személyes Gonosz
Inkább ne is beszéljünk róla? A személyesség kérdésében a felvilágosodás nyitott alapvetően új fejezetet. Itt a kérdés, talán éppen a korábbi, túlzott allegorikus magyarázatok miatt is, arra irányult, hogy léteznek-e egyáltalán ezek a gonosz erők. Az újszövetségi igehelyeket, Jézus szavait a korabeli zsidóság világképével való szükségszerű egyezésben látták, amely megszemélyesítette az egyébként személytelent. A tény, hogy a Gonoszról szóló tanítás nem érinti a legfontosabbat, az üdvösség kérdését, szintén gyengítette a Gonosz személyes szerepét. Az angyalok, akár jók, akár nem, mindig az Isten és az ember közötti kapcsolatban közvetítenek vagy pozitív, vagy negatív előjellel. Mivel Isten és ember kapcsolata Krisztusban közvetlen lett, ezért a közbenjárás szerepe megkérdőjeleződik. 7 A tudományos fejlődés is átalakította világképünket. Ma már nem gondoljuk azt, hogy egy idegi betegség mögött, amit epilepsziának hívunk, démonikus erők állnának. Vagyis automatikusan is lezajlott egy folyamat, ami mitológiátlanította világképünket. Akkor ne is beszéljünk a személyes Gonoszról? Lehetőleg ne, vagy ha mégis, csak átgondolt formában, meghatározott nyelvi struktúrában. Ezt javasolja Edmund Schlink ökumenikus dogmatikájában. 8 A Gonoszról való beszéd tudatos kerüléséhez az Újszövetség Sátánról kialakított képén keresztül jut el Schlink. Észreveszi, hogy a) az Újszövetségben a legtöbb esetben a gonosz erők rejtetten működnek, megtévesztik az embert. Az, akit hatalmába kerít a Sátán, mint Pétert (Mk 8,33), nem tud arról, hogy a Gonosz markában van. János evangéliumában Jézus azokat a zsidókat, akik magukat Ábrahám gyermekeinek tudták, egyszerűen úgy jellemzi, mint akiknek atyja a Sátán Qn 8,44). A Sátán tehát, ahogyan 2Kor 11,14-ben olvassuk, a világosság angyalának adja ki magát. Schlink szerint ma sem vagyunk képesek arra, hogy tisztán lássunk. A Gonosz ma is ugyanúgy megtéveszt, és amikor Sátánt kiáltunk, gyakran a régi boszorkányüldözéseket elevenítjük fel. b) A Gonosz leleplezése egyben erejétől való megfosztását is jelenti. A leleplezéskor elveszíti azt az erőt, amivel az embert megkötötte. A leleplezés és az erőtől való megfosztás tehát egymásból következnek. A leleplezéskor ugyanis kiderül, hogy a Gonosz ereje csak látszólagos. Csak azért lehet hatalma az ember felett, mert az elfordult Istentől. Az ember önmaga feletti uralmát így a „rontás-hatalma" (Verderbensmacht) veszi át, ami azonnal semmivé foszlik, ha Isten az embert megszabadítja. Az Újszövetségből nyert következtetései alapján Schlink három cselekvésformában határozza meg a Gonoszról való teológiai beszéd struktúráját. 1. A cselekvés első formája a figyelmeztetés. Csak annyit kell beszélni a „rontáshatalmairól", amennyi szükséges ahhoz, hogy az éberségre és ellenállásra figyelmeztessünk. Ha az érdeklődésünk a Gonosz leírása felé fordul, akkor nem elerőtlenedését, hanem megerősödését segítjük. 2. A cselekvés második formája az imádságra való intés. Ha a Miatyánk mondatát, szabadíts meg a gonosztól, naponta helyesen imádkoznánk, tudnánk, hogy egyedül Isten erejével, hatalmával vagyunk képesek győzni a Gonosz felett. Jézus nevében kell kérnünk, hogy győzelmének mi is részesei lehessünk. 3. A cselekvés harmadik formája az elutasítás. Szükségünk van arra, hogy tudatosan
