Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 3-4. sz.

Rokon irodalmakból - SAÍT FAÍK ABASIYANIK két elbeszélése

Amikor elindultunk, teljesen sima volt a tenger. A szivárvány időnként elrejtőzött, aztán újra föltűnt. Mi pedig csak mentünk, mintha a világteremtés napjaiban éltünk volna. Hátranéztem. Most a Camhca fölött kezdett sűrűsödni egy-két felhő. -Jön a pojraz*, Kalafat - jegyeztem meg. -Jöjjön csak - válaszolta. - Napnyugta előtt Oksiyán vagyunk. - Túl korán kapcsolták be a viharjelzőt? - kérdeztem. - Hiszen az állandóan villog - válaszolta. Egy mérföldnyire voltunk Sivriadától, amikor a jobb felől érkező, addig csak könnyedén fújdogáló pojraz hirtelen fölerősödött. Kalafat szélnek fordította a csónak orrát. Bal felől elhagytuk Sivrit, s kimentünk a nyílt vízre. - Miért erre irányítod? - kérdeztem. - Ha nem erre irányítom, hogyan érünk Sivribe? - kérdezett vissza. - Most, ha egyszer az áramlásra bízzuk a csónakot, egyetlen evezőcsapás nélkül a barlang előtt vagyunk. Valóban úgy történt. A víz pontosan a barlang elé hozott bennünket. A csónak orrát a barlangba fordítottuk. Várakoztunk. Kalafat megmerítette a hálót, hatalmas rákokat fogott. Hirtelen megállt. Odaszólt a gyereknek: - Nézd csak, Sotiri. Talán a fóka jött meg, neszt hallottam. A csónak farában ültünk a gyerekkel. Hátranéztünk: tízölnyire tőlünk izzadt, kövér négergyerekére hasonló szemével a fóka bámult ránk. Bámult és lemerült. - Ott van? - kérdezte Kalafat. - Lemerült - válaszolta Sotiri. - Majd megint följön. A barlangban éjszakázik. Elment a kedve a fickónak, mikor meglátott bennünket. Az öreg remete évek óta ezen a környéken tanyázott. Otthagyta a messzi tengert, sok száz asszonyát, sok ezer gyerekét; fogta magát s eljött ide, a Márvány-tenger Sivri szigetére. Lenyugszik a nap, visítoznak a sirályok; a kárókatonák kijönnek a vízből, bolondul rázzák magukat, hogy nedves szárnyukat megemelhessék. A fóka nagy lármával újra fölbukkan, nehéz sóhajtással ismét lemerül. Jönnek a sirályok, mennek a kárókatonák. Az est nagy kiáltozásban: nyugtalan, vörös. Hullámok verik a sötét sziklákat. A barlangban Kalafat, a piros fényfoltokkal tarkított vízben, még mindig rákra vadászott. - Sotiri! - kiáltotta hirtelen. - Vedd csak elő a haltartót, hogy a rákokat beletegyem. A csónak farában van még egy; de nézd meg jól, nem lyukas-e a vászon. Az esti napfény megvilágította Sotiri hajlongó alakját: fekete haj, kivörösödött kéz, kék szemek. Szikla, tenger, nap és hal fényét-szagát árasztva nyújtózott a lábamnál, a csónak vége felé fordulva. Kalafat fölemelte a merítőhálót és előbújt a barlangnyílásból. * Hideg északkeleti szél