Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 3-4. sz.

Klasszikusokról - RAKOVSZKY ISTVÁN: Gondolatok Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájáról

területét. A hatalom ügye egyéni-lélektani síkon ugyanolyan alapvető, mint társadalmi és nemzeti összefüggésben, s mindkét körben olyan lényeges erkölcsi és egzisztenciális kérdéseket vet föl, amelyek metafizikai távlatot adnak a cselekménynek. Móricz ezt a hármasságot érvényesíti a történelmi anyag művészi feldolgozásában. Az Erdély világában a győzelem kényszere határoz meg mindent. Látszólag a harcos radikalizmus és a békés gyarapodás vágya áll szemben, valójában azonban az a minden emberben zajló benső konfliktus itt a lényeges, amely az erő érvényesítésének ösztöne és a békesség és a lemondás gyakorlatias erkölcsi parancsa között áll fenn. Ebből a szempontból érdemes vizsgálni a két fejedelem kapcsolatát és az ehhez fűződő szerelmi konfliktusokat. Báthory Gábor indulati személyiség, ösztönlény - vele szemben Bethlen rendkívül tudatos ember. Nem hiszem azonban, hogy ezt a kettősséget úgy lehet felfogni, mint a zseni és a középszer ellentétét. A regényben nagyon nagy szerepet játszik ugyan a „fiatal sas", Báthory merészsége és tettereje, de Móricz ezt nem alkotó erőként ábrázolja, hanem üres és pusztító energiaként. Veres András találóan nevezi őt egyik tanulmányában „csillogó álszemélyiségnek". Feltűnő, hogy az ifjú fejedelem politikai tervei mennyire általánosságban mozognak, s hogy konkrét helyzetekben mennyire nem tud megküzdeni a váratlan nehézségekkel, amennyiben azok nem oldhatók meg a személyes bátorság és szilajság villámgyors gesztusaival. Báthory képes személyes varázsával és merészségével leszerelni a katolikus főurak összeesküvését; csellel és némi szerencsével véghez tudja vinni a szász Szeben elfoglalását - de már Brassó hosszas ostromához se türelme, se elgondolása; a havasalföldi hadjárat pedig (amely a fejedelem egyetlen komoly háborúja, hiszen a szász polgárság megtörése csak amolyan belpolitikai terrorakció) teljes kudarcba fúl a hozzáértő vezetés és főként a kitartás hiánya miatt. Azáltal pedig, hogy a szultán parancsszóval rendeli vissza Erdélybe, megalázó módon szembesülnie kell fejedelmi szuverenitásának korlátaival is. Ugyanez a látszólagos erő figyelhető meg hírhedt bujaságában is: látszatra ő a minden nőt meghódító férfierő megtestesítője, valójában azonban érzékeinek, és ezáltal az őt hatalmukban tartó nőknek a rabja. Móricz nem szárnyaló, tragikus géniuszt ábrázol, hanem egy alapjában tétova, kiszolgáltatott embert, aki saját kimeríthetetlennek hitt biológiai erejének áldozata. Elhiszi saját ösztöneinek és környezete megalázkodó ravaszságának, hogy nagyra hivatott; s végül úgy bukik el, hogy nemcsak fejedelmi, hanem emberi méltóságát is elveszíti. Móricz bravúrja, hogy a Báthory-jelenséget egyszerre mutatja meg szégyenteljes és kisszerű realitásában - és mitikus nagyságában. Mert a „sárkányölő királyfi" - akinek képzeli magát - esendősége ellenére megtestesít egy nagy közös ábrándot, egy hatalmi víziót - és ezt az álmot nemcsak Erdély népe fogadja el ideig-óráig, hanem a józan reálpolitikai tehetség, Bethlen Gábor is. Különös módon a „nagy fejedelmet" annál inkább a hatalmába keríti a méltatlan előd szelleme, minél előbbre halad a Báthoryétól látszólag olyannyira eltérő saját fejedelmi politikájának megvalósításában. Az Erdély-trilógia egészének főalakja, egyetlen igazi hőse: Bethlen. O a regény legsokrétűbben, legmélyebben és a szó minden értelmében legnagyobb megértéssel ábra-