Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 1-2. sz.
Seminarium ecclesiae - FAZEKAS BENEDEK - PARRAGH SZABOLCS: A Kölcsey Szakkollégium mint a protestáns értelmiség-képzés egy lehetséges modellje
a később nélkülözhetetlen szervezési ismeretekre és döntési felelősségtudatuk kialakulhasson - mindezek olyan elemek, amelyeket jelenleg egyetlen hasonló szakkollégium sem nélkülözhet. Ha mindez kiegészül az eredményes közösségi motivációval, és szakmai lehetőségek tágításával a kiegészítő képzésben, akkor már elértük a sikeres szakkollégiumi munka minimumát. Hogy az értelmiségi szerepek gyakorlatának elsajátítása mindig is szocializálódás útján, közösségépítéssel, gyakorlati feladatok teljesítése során történt, jól mutatja a protestáns oktatás legsikeresebb korszaka. A 16. századtól kezdve a protestáns iskolákban az elméleti tudás átadása mellett nagy hangsúly esett a diákok közösségi szocializálására is. Minden bizonnyal az adott helyzetben nem volt más lehetőség, ám, hogy a diákok maguk kellett gondoskodjanak az iskolák fenntartásáról (nem egy történetet ismerünk arról, milyen nehézségek árán kellett például a téli tüzelőt maguknak beszerezniük), hogy a fiatalabb diákokat nem a kisszámú tanári kar tanította, hanem az idősebb diáktársak - nos mindennek kétségkívül nagy szerepe volt abban, hogy az iskolákból kikerülő intellektuális réteg oly fontos szerepet játszott e századok kulturális és politikai életében. Ez alatt a néhány munkával együtt töltött év alatt olyan kommunikációs háló, személyes kapcsolatrendszerek jöhettek létre, amelyek együtt a felhalmozott gyakorlati, szervező ismeretekkel egy életre biztosították a közösséghez való érzelmeken és értelmen alapuló szoros kapcsolatot. Ebből a megközelítésből a protestáns iskolák sikerének egyik kulcsmozzanata volt, hogy a tanulás és nevelődés folyamata nem elszigetelt individuumok tevékenysége volt, hanem egymásrautaltság, folyamatos párbeszéd. Mindez persze más korszakokra is igaz. A népi kollégiumok nagy lehetősége a társadalmi mobilitás élénkítésében - s mint később kiderült, a rendszer nómenklatúrájának kinevelésében - nem csupán (sőt talán főleg nem) az volt, hogy „elméleti" tudás elsajátításának lehetőségét biztosították olyanok számára, akiknek egyébként erre nem lett volna módjuk. Nem lehetett volna mindez eredményes, ha nem jár együtt egy bővülő és folyamatosan alakuló értelmiségi társadalomba és a hatalmi struktúrákba való szocializációval, amely így a magyar társadalmi rétegződés átalakításának lehetőségét hozta. És ugyanez persze igaz azokra a szakkollégiumokra, amelyek a nyolcvanas években a rendszerváltó értelmiség legfiatalabb generációját kinevelték. Láthatjuk, hogy máig élnek és működnek az ott kialakult informális kapcsolatok. Egy gondolat erejéig neveléselméleti megfontolások alapján is érdemes lehet megvizsgálnunk a szem előtt tartott szakkollégiumi modell létjogosultságát. A tudás és a tudományok jellege valamint helyzete az elmúlt évszázadokban folyamatosan változott, és nyilvánvaló: a változás folyamata ma is tart. Ha a múlt századi gondolkodás legjellemzőbb változásait ismeretelméleti, illetve pedagógiai vonatkozásban egyetlen gondolatba kívánjuk összefoglalni, valószínűleg akkor járunk legközelebb az igazsághoz, ha a gyakorlati tudás felértékelődését, jogaiba való visszahelyeződését említjük. Gyakorlati tudáson pedig értsünk itt olyan ismereteket, amelyek kommunikációs folyamatokban való részvétellel, gyakorlati tevékenység folyamatában sajátíthatók el. Itt a kommunikáció a tulajdonképpeni képzés.
