Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 1-2. sz.

CSEPREGI ANDRÁS: A jövő biztosabb, mint a múlt

Feltámadás: hit a lélek halhatatlanságában? A fentiekben arra az eredményre jutottunk, hogy Jézus feltámasztásakor nem az általunk ismert élet győzött az általunk rettegett halál felett, hanem Jézus visszakapott életével új élet vette kezdetét. Ez a radikális gondolat, benne azzal a meggyőződéssel, hogy a feltámadott élete radikálisan új, mégis erejét veszítheti, ha azt a lélek halhatatlanságának ősi metafizikai eszméjével kombináljuk. Ha a lélek halhatatlan, s csak ideiglenesen veszi magára a testet mint börtönt, a test pusztulásakor csak visszanyeri régi szabadságát, visszatér a maga igazi valóságához. A halhatatlan lélek, mint az elvehetetlen élet csírája a földi élet során is, mindvégig az ember tulajdona marad, a halál utáni élet tehát az ember természetes, alanyi lehetősége. Ha az emberi lélek halhatatlan, Jézus feltámasztásának nincs döntő jelentősége számára: Jézussal csak az történt, ami emberi természetünk szerint mindannyiunkkal meg fog történni. Szathmáry Sándor református teológus harminc évvel ezelőtt terjedelmes doktori disszertációt

5 szentelt a lélek halhatatlanságának metafizikai elmélete és a test feltámadásának bibliai hite közötti különbség vizsgálatának. Szathmáry munkája a kérdés máig legszélesebb horizontú és leggazdagabban adatolt magyar nyelvű feldolgozása, az alábbiakban döntően támaszkodunk rá. Jézus feltámasztásának legkorábbi újszövetségi reflexióit Pál leveleiben találhatjuk. Az apostol nem beszéli el Jézus feltámasztásának és az első találkozásoknak a történetét, ahogyan az evangéliumok, annál inkább annak ránk vonatkozó következményét: „első zsengeként támadt fel Krisztus, azután az ő eljövetelekor következnek azok, akik Krisztuséi." S ugyancsak az első korinthusi levél tizenötödik fejezetében olvashatjuk a legbővebb bibliai gondolatmenetet arról, hogy mit értsünk a test feltámadása alatt: „Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban; elvettetik gyalázatban, feltámasztatik dicsőségben; elvettetik erőtlenségben, feltámasztatik erőben. Elvettetik érzéki test, feltámasztatik lelki test." Pál félreérthetetlenül két különböző testről beszél, melyek két különböző dimenzióban, a bukott teremtettség és az újjáteremtett teremtettség dimenziójában részesülnek, s a kettő között nincs folyamatosság. A lélek halhatatlanságának gondolata viszont az ember testi halálán túlnyúló folytonosságát igyekszik megmagyarázni. Az igény teológiai szempontból is megalapozott, hiszen, mint Pál mondja másutt, ha majd mindnyájunknak oda kell állnunk a Krisztus ítélőszéke elé, ki lesz az, aki ott megáll, ahhoz képest, aki én ma vagyok? Nem véletlen tehát, hogy olyan nagy teológusok is, mint az ókorban Origenész és Augusztinusz, a középkorban Kálvin, a 19. században pedig Schleiermacher a halhatatlan lélek feltételezése révén oldották meg a földön küzdő és az ítéletre váró „én" azonosságának problémáját. Mások viszont más utat követtek, s ennek lehetőségét Szathmáry Sándor példái közül válogatva, Luther és a 20. századi evangélikus teológus, Pannenberg megoldásán keresztül mutatjuk meg. Bár Luther írásaiban itt-ott megjelenik a lélek halhatatlanságának népies hite, ezek a hivatkozások, Szathmáry szerint, pedagógiai célt szolgálnak, s Luther teológiájának