Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 1-2. sz.

Thesaurus ecclesiae - BENKŐ ELEK: Középkori keresztelőmedencék erdélyi evangélikus templomokban

pén elhelyezett hégeni, segesdi és szászdályai medence kivételével - a szentélyben állítottak fel. A hazai és nemzetközi kutatás azonban régóta biztos abban, hogy ez az elrendezés sem Magyarországon, sem pedig a vizsgált német területeken nem középkori eredetű. A régebbi és újabb szakirodalom feltételezi, hogy ezek a kutak eredetileg a templomhajó nyugati végében, a bejárat közelében álltak, azt jelképezve, hogy az újszülött gyermek csak a legelső szentség, a keresztség által léphet az egyházba. A régebbi erdélyi kutatás sajátos úton jutott ugyanerre a következtetésre. F. W. Seraphinnak tűnt fel, hogy jóllehet a brassói Szűz Mária-templom, a mai Fekete templom 1689-es leégése során a templom teljes korábbi felszerelése elpusztult, az 1472-ben öntött keresztelőkút viszont sértetlenül átvészelte a tüzet. Seraphin szerint ez úgy történhetett, hogy a medence akkor még nem mai helyén, a szentélyben állt, hanem a hajó nyugati végében, ahol a karzat épen maradt boltozata megóvta a pusztulástól. Mindez abban erősít meg bennünket, hogy Erdélyben is a reformáció után kerültek mai helyükre, a hajó és a szentély terének találkozási pontjára a német protestáns templomok középkori keresztelőkútjai. A középkor folyamán szórványosan továbbélő belemerítéses keresztelést a reformáció után teljesen felváltotta a leöntés gyakorlata. E változás igen fontos következménye volt, hogy nagyobb mennyiségű keresztvízre, illetve az ennek befogadására szolgáló medencékre már nem volt szükség. A régi keresztelőkutak mégsem váltak feleslegessé. Nyilvánvaló hagyománytisztelet is megmutatkozott ebben, hiszen mindenki tudta, hogy hosszú idő óta a közösség minden egyes tagja e medence fölött nyerte el a keresztségét. Talán ennél is lényegesebb volt azonban az a körülmény, hogy minimális beavatkozással a régi medencék is alkalmassá váltak a leöntéses keresztelésre. Mindössze arra volt szükség, hogy a régi medence belsejébe, kevéssel a perem alá deszkából készült fakorongot rögzítsenek, és erre egy kisebb, a leömlő keresztvizet felfogó tálat helyezzenek. E tálak formáját semmiféle egyházi rendelkezés nem szabályozta, ennek megfelelően erdélyi gyűjtésünk során modern kori, egyszerű fémtálat és világi használatra készült, késő középkori kézmosó tálat egyaránt találtunk. A legérdekesebbre a medgyesi evangélikus templomban bukkantunk. A már többször is említett középkori keresztelőmedence belsejében öblös bronztálra leltünk, amelynek peremén arab betűs, bevésett feliratot pillantottunk meg. Utóbb kiderült, hogy török tulajdonjegyről van szó, melynek rövid szövegét Gerelyes Ibolya, a Magyar Nemzeti Múzeum kiváló törökkor szakértője a következőképpen oldotta fel: Sahib al-fakir Mehmed (a szegény Mehmed tulajdona), így mosolyogva állapíthattuk meg, hogy Medgyesen a keresztelés kellékévé vált a 17. századi, ismeretlen Mehmed konyhai edénye, amelyről nem tudni, milyen úton jutott a közvetlen török fennhatóság alá sohasem került Erdélyi Fejedelemség területére. Szomorú fejlemény, hogy a régi korok liturgiáját és művészetét idéző erdélyi keresztelőmedencék a legutóbbi években kerültek komoly veszélybe, ugyanis a kevéssé őrzött templomok könnyen eltulajdonítható értékei sajnos felkeltették a színesfém tolvajok, sőt, a nemzetközi műkincscsempészet cseppet sem megtisztelő figyelmét is. A segesdi kutat 1994-ben lopták el, és csak 1999-ben sikerült a bűnüldöző szerveknek bravúros nyomozással a magyar-osztrák határon a nyomára bukkanni, szinte napra