Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 8 (2002) 1-2. sz.

Thesaurus ecclesiae - BENKŐ ELEK: Középkori keresztelőmedencék erdélyi evangélikus templomokban

keresztelőkút ismeretlen megrendelője is tehetős plébános, városi polgár, esetleg te­kintélyes vidéki nemes volt. A legkorábbi erdélyi keresztelőmedencék, a 14. század végén készült medgyesi (2. kép), illetőleg a Segesvár melletti segesdi kút, valamint a velük azonos motívumokkal díszí­tett, azonos típusú betűkkel feliratozott és azonos vidéken elterjedt harangok gazdag sorozata arra utal, hogy ezek az öntvények egyazon időben és műhelyben készültek. Mivel helyi előzmények nélkül, hirtelen tűnnek fel a kutatott területen, igen alapos a gyanúnk, hogy éppúgy külföldről betelepült vagy ott tanult erdélyi mesterrel és mű­helyével állunk szemben, ahogyan a leghíresebb szepességi műhelyt, az iglóit alapító Gaal (Gál) Konrád is külföldről, német nyelvterületről érkezett Visegrádra, majd a Szepességbe Nagy Lajos király korában. A korai erdélyi keresztelőmedencék mestere elsősorban harangöntő volt, aki ügyesen redukálta a bonyolultabb részleteket a ha­rangöntők által is teljesíthető egyszerűbb szintre. Kerülte az összetett formákat, és körültekintő gonddal elhagyott minden olyan részletet, amely figurális mintázással vagy körülményesebb montírozással járt volna együtt. A nemes vonalú, de erőteljesen egyszerűsített, kehely alakú medenceformát a felületek sűrű díszítésével ellensúlyoz­ta: a díszítő célzattal (is) elhelyezett feliratos sávok, köztük a leggyakoribb középkori harangfelirat, az O rex glorie veni cum pace (Dicsőség királya, jöjj el békében) szerepel­tetése, továbbá a lapos szőlőlevelekből álló frízek e műhely korabeli harangjainak is jellemzői voltak. Az öntőmestereknek egyébként sem az írás volt az erősségük. A tet­szetősen kivágott, cikornyás gótikus nagybetűk egymás alatti sorai ugyan megkapó módon díszítik a korai öntvények felületét, a szöveg feltűnő hibái azonban arra utal­nak, hogy a mester nem értette az eléje kirakott szöveget. Tanulságos ilyen szempont­ból a segesdi keresztelőkút cuppáján fejjel lefelé álló, jobbról balra haladó felirat, amely ismét arról árulkodik, hogy készítője elsősorban harangöntő gyakorlattal rendelke­zett, ezért, miként a harangokat, a medencerészt is peremével lefelé fordítva mintázta és öntötte, de nem gondolt arra, hogy a cuppára majdani helyes pozíciójának megfele­lően kell a feliratot applikálni. Nem is gondolhatott, hiszen az elkészült szöveg - az angyali üdvözlet összekevert szavai és szótöredékei - arról árulkodnak, hogy a mester nem volt írástudó. Az erdélyi keresztelőkutakat megformáló harangöntők számára a füllel ellátott me­dence és az üreges láb előállítása nem jelentett megoldhatatlan problémát. Ráadásul a kehely alakú erdélyi medencék külön öntött medencerésze és tölcséresen szélesedő talpa formailag is hasonlított a harangokra, olyannyira, hogy a segesvári néphit sze­rint az ottani keresztelőmedencét két, egymáshoz rögzített harangból állították össze. A valóság azonban nem ilyen egyszerű. Anyagvizsgálataink során ugyanis az derült ki, hogy e medencék anyaga határozottan különbözött a harangokétól, és ez a szobor­bronzhoz közelítő fémelegy tudatos ötvözés nyomán keletkezett. Ennek a nagyobb ólomtartalmú anyagnak az olvadékonysága és folyékonysága is eltért a harangbronzé­tól, felhasználása így némi többlettapasztalatot igényelt. Hasonlóképpen ügyes kézre és jó képzelőerőre volt szükség a mai bajonettzárak ősének tekinthető ügyes rögzítés kieszeléséhez és megöntéséhez is, mely a két részt, a leemelhető medencét és a lábat szilárdan, de mégis oldhatóan egymáshoz kapcsolta.

Next

/
Oldalképek
Tartalom