Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.

Corpuse evangelicorum - GICZI ZSOLT: Sorsforduló

hogy parancsnokaik mennyire akarták, illetve tudták megkímélni a polgári lakosságot. Előfordulhatott, hogy egyes szerencsésebb települések lakóit „csupán" értéktárgyaiktól szabadították meg, ennél fájóbb megpróbáltatások azonban nem érték őket. Altalánosságban elmondható, hogy a szovjet hadvezetés az elfoglalt falvakban és városokban az első napokban saját katonái részéről tapasztalható kilengéseket követően a rend helyreállítására törekedett, hiszen a front mögötti területek viszonylagos nyugalmának biztosítása stratégiai érdek volt. Az elviselhető életkörülmények megteremtése részeként a szovjet katonai hatóságok lépéseket tettek az egyházak működési lehetőségeinek szavatolására, jól tudván, hogy ez a bizalmatlan magyarság megnyerésének egyik lehetséges eszköze. Az elsőként kihirdetett tudnivalók között a lakossággal mindenhol közölték, hogy a templomokban és az imaházakban engedélyezik az egyházi szertartások végzését. Utasították a magyar közigazgatási szerveket, hogy járjanak el a templomi harangozás zavartalanságának és az istentiszteletek megtartásának ügyében.

8 Ezekre az intézkedésekre valóban szükség volt, mert a szovjetek vallásellenességéről szóló hírek hatására sok településen még harangozni sem mertek a Vörös Hadsereg alakulatainak megérkezését követően. Ez történt a Vas megyei Bükön is, ahol 1945 nagypéntekén a helyi evangélikus lelkész félt megtartani az istentiszteletet. Attól tartott, hogy az oroszok ezért kivégzik. A szertartás vezetését a faluban tartózkodó Roszík Mihály teológiai hallgató vállalta el. A továbbiakban őt idézzük: „Éppen a kezdéshez készülődtünk a templomban, amikor bejött egy orosz százados, és kérte, hogy kezdjük meg az istentiszteletet. Mondtam, hogy nem merünk harangozni. Erre ő megfogta a kötelet, és Nagypénteken ő harangozott be az istentiszteletre. Ugyanígy történt Húsvét vasárnap és hétfőn."

9 A büki lelkészhez hasonlóan sok evangélikus egyházi személyben éltek komoly aggályok jövőjüket illetően ezekben a hónapokban. Közülük többen - a nyilas hatóságok kényszerítésére vagy önként - elhagyták szolgálati helyüket és beálltak a szovjetek elől menekülők tömegébe. Ugyanakkor az evangélikus lelkészek és más egyházi alkalmazottak zöme a veszélyekkel szembenézve gyülekezetében maradt. Ehhez ebben a nehéz időszakban szilárd hitre és nem kevés személyes bátorságra volt szükség. A Vörös Hadsereg által ellenőrzött településeken a helyzet normalizálódásának megindultával a szovjet katonai parancsnokságok igyekeztek biztosítani a lelkipásztorok szabad mozgását. Mindegyiküket felszólították a papi öltözet utcán történő viselésére, mondván: így elkerülhetik, hogy a szovjet katonák bántalmazzák vagy közmunkára vigyék el őket. Ezért az evangélikus lelkészek a frontharcok befejeződése után még jó ideig Luther-kabátban közlekedtek, s ez valamelyest védelmet nyújtott nekik.

10 Vas megyében a papoknak fehér karszalagot kellett hordaniuk, rajta a „lelkész" szó orosz megfelelőjével.

11 Később a szovjet katonai szervek a lelkipásztoroknak igazolásokat adtak ki, amiket az orosz katonáknak elvileg tiszteletben kellett tartaniuk.

12 Az egyházak bizalmatlanságának eloszlatására tett újabb próbálkozásként a szovjet hadvezetés hozzájárult ahhoz is, hogy a magyar közigazgatási apparátus a lelkészeket mentesítse a közmunkavégzés kötelezettsége alól.

13 Ezeket az intézkedéseket a szovjetek propagandagépezete annak bizonyítására akarta felhasználni, hogy az