Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.

Figyelő - G. KOMORÓCZY EMŐKE: „A méltóság abban érhető tetten..." (Tüskés Tibor: Az Edenalapító -írások Németh Lászlóról)

ifjabb irodalomtörténészt: „ha kidobják, megírja az elsüllyedt magyar irodalom történetét, Weöresig bezárólag". S Tüskés Tibor - hűen a rárótt feladathoz - a későbbiekben kitűnő kismonográfiák sorában valóban számba vette és „átmentette" az „aczélos" kultúrpolitika által sorvadásra ítélt magyar irodalom legfontosabb értékeit. A kötet I. részében (A művekről) a szerző Németh Lászlóról 1970 óta folyamatosan publikált tanulmányait találjuk; a II. részben (A befogadás állomásai) a mindinkább terebélyesedő Németh-kutatás új s újabb állomásait regisztráló-üdvözlő kritikákat; a III. részben (Személyesen) pedig a szerző Németh Lászlóval való találkozásainak, mármár barátságnak nevezhető kapcsolatuknak dokumentumait. A három rész között itt-ott - természetszerűleg - átfedések vannak, az irodalomtörténész és magánember reflexiói egymásra vetülnek, olykor egybemosódnak. Tüskés Tibor szerint Németh László legfontosabb alapeszméje, a Jövőnek szóló „üzenete", hogy semmiféle társadalmi eszmény nem valósítható meg „a lelkek morális forradalma" nélkül. Utópia? - természetesen az; mégsem realitás nélküli, hiszen az „Édenalapító" álma tovább rezonál bennünk, felébreszti lelki igényességünket, s ezáltal Magasabb Énünk kibontakoztatására ösztönöz. Ez pedig legszemélyesebb „üdvösség-ügyünk" - minden vallásos vonatkozás nélkül! Amint már Goethe megfogalmazta a Faustban: „Csak az érdemli a szabadságot és életet, aki naponta harcba indul érte". Épp ezért - véli Tüskés Tibor - Németh László „példa-életének" titka a tanulás és tanítás egymásba fonódó, soha meg nem szűnő folyamata („docendo docere" - ahogy a latin közmondás tartja). Életművének így vált kulcsfogalmává az önmagával és a világgal „kísérletező ember". Nem véletlenül jellemezte így önmagát: „alapjában egy íróvá torzult tanár vagyok". Tanulmányaiban sem filozófiai épületkonstrukció megalkotására törekszik, hiszen nem tudósokat, hanem tanítványokat akar látni maga körül, a „minta-élet" megvalósítóit, a „kiművelt emberfők" sokaságát, akik majd erjesztik-élesztik a nemzet európaizálódásának folyamatát. Pedagógiai töltetű írásai sorában, valamint oktatási koncepció-javaslatában (Ha most lennék fiatal Ha én miniszter lennék stb.) komoly és nemes célokat kívánt állítani az ifjúság elé az élvezetvallás és az olcsó szórakozások helyett. Esszéi, sőt regényei is (különösképpen az Irgalom) pedagógiai ihletésű, „szenvedély-fűtötté vállalkozások" - vélekedik Tüskés Tibor - amelyekben a morálisan igényes főhős és az etikai tartásban „alacsonyabb" szintű környezet viszonyára keres és talál megoldást, mégpedig mindig úgy, hogy az olvasó számára megkönnyítse a magasabb élet-igényességgel, az erkölcsileg tiszta életeszménynyel való azonosulást. Németh László voltaképpen e felfogásában Kassák rokona az avantgárd szigorú „pápája" is a belső Rendet, „élettisztaságot" tartotta a hozzá, és egyáltalán: az emberhez méltó Lét-törvénynek. O is úgy vélte: csakis belülről, a belső igényesség megemelésével lehet „osztályos társai", a proletárok szellemi felemelkedését megvalósítani. Ezért nem volt „kedves" igazán egyikük sem a Hatalom szemében. Amint a Tanu-korszak (1932-36) számos tanulmánya, valamint A minőség forradalma című kötete (1940) bizonyítja: Németh már a harmincas években magáénak érezte a Dilthey nyomán kialakult szellemtörténeti iskola, illetve Ortega felismeréseit a „szellemi elit" és a „tömeg" viszonyát, társadalmi szerepét illetően. Az elitet szervező eszmény mindig is a fegyelmezett élet volt: ennek megvalósítói a Jövőt előkészítő „új