Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.

Figyelő - ANDORKA ESZTER: Két, a közelmúltban megjelent János-kommentárról (Bolyki János: „Igaz tanúvallomás". (Lenkeyné Semsey Klára: János evangéliuma)

egy-egy fontos kommentár megállapításait. Egyezik a véleményük az evangélium anti-doketista irányultságát illetően is, tehát mindketten úgy vélik, János evangéliuma egyfajta naiv doketizmussal szemben formálja meg Jézus alakját dicsőséges, isteni Igeként, de mégis szomjazó, könnyező, haragvó és szenvedő emberként. Hasonlóan a 6. fejezet kenyér-beszédeit mindketten egységes műként, s mégpedig az Úrvacsora elspiritualizálása ellen megfogalmazott homíliaként értelmezik. Számomra külön örömöt jelentettek a szövegkritikai szakaszok, melyek mindkét kommentárnak erősségei. Az „Igaz tanúvallomás" minden szakasz fordításához részletes szövegkritikai elemzést csatol. Talán érdemes lett volna, tekintettel a nem a biblikum területéről érkező olvasókra egy exkurzusban felsorolni János legértékesebb szövegtanúit, bemutatni a kéziratok csoportosítását, megvilágítani néhány olyan szakkifejezés jelentését, mint „koiné recenzió" (a bizánci kéziratok csoportja), vagy „a Bizottság" (a görög szöveg jelenleg hatályos kiadását szerkesztő, új szövetséges szakemberekből álló bizottság). Lenkeyné Semsey Klára kommentárja olvasóbarátabb, részletesen elmagyarázza, kifejti a szövegkritikai problémák hátterét. Egyes szakaszok egzegézisét végigböngészve még egy távolabbról érkező olvasó is megértheti a Jánosi szövegkritika logikáját. Kár, hogy ilyen szempontból nem mondható következetesnek: vannak olyan perikópák, melyeknek lényeges variánsai ismertek, de a kommentár ezekre egyetlen szót sem veszteget, (pl. I. 181 Jn 5,24-30 ill. II. 87 Jn 8,37-47) míg más szakaszoknál minden apró eltérést bemutat. Egyes pontokon nem tűnnek megindokoltnak fordítási döntései, sőt mintha dogmatikai megfontolások is befolyásolnák. Jn 7-ben például egy már az első századokban problémásnak ítélt jelenség kerül elénk: Jézust testvérei hívják Jeruzsálembe, a lombsátrak ünnepére. Jézus, bár később maga is elindul a templom felé, visszautasítja a rokonság invitálását. Egyes kéziratok szerint azt mondja: „...én nem megyek fel az ünnepre...", míg mások szerint „...én még nem megyek fel..." (7,8). A kéziratok számszerű többsége az utóbbi olvasatot támogatja, mégis, a Bizottság az előbbit tekintette eredetibbnek, s ebben az egzegéták szinte kivétel nélkül követik is. Két lényeges érv szól az első olvasat mellett. Egyrészt, bár igen régi kéziratok, sőt 2-3. századi papirusztöredékek is tanúskodnak a második olvasat mellett, a megdöbbentő első szövegvariáns egészen különböző földrajzi területekről származó (alexandriai, nyugati, bizánci) kódexekben fordul elő. Ez azt jelenti, hogy a variáns e szövegcsoportok 2-3. századi szétválása előttről való. Másrészt a lectio difficilor potior elve szerint előnyt kell adnunk az érdesebb, nehezebb olvasatnak: Nehezen hihető, hogy a kegyes keresztény másolók hazugságba akarták volna keverni Jézust a javításukkal, az viszont elképzelhető, hogy ki akarták küszöbölni egy ilyen vád lehetőségét. Ezért véli tehát a legtöbb kutató, hogy János eredeti szövege szerint Jézus szavai így hangzottak: „...én nem megyek fel az ünnepre". Lenkeyné e szakasz magyarázatánál (53-54. o.) ismerteti a különböző szövegvariánsokat, de nem foglal egyértelműen állást egyiknek elsőbbsége mellett sem. A fordításban viszont a második, enyhébb olvasatot követi. Úgy gondolom, egy ilyen döntés megkívánta volna az idevágó szakirodalom ismertetését és a Nestle szövegétől való eltérés határozott indoklását.