Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.

Figyelő - SZENTPÉTERY PÉTER: G. van der Leeuw könyvéről (Gerardus van der Leeuw: A vallás fenomenológiája)

nem elégszik meg a puszta élettel, hanem a szent, hatalommal teljes életet keresi. A rítusok biztosítják számára a hatalmat... (174.). A közösség helyes felfogása, hogy »nem valami csinált, hanem adott, nem érzéseken nyugszik, hanem a tudattalanon (...) Nem kell meggyőződésen alapulnia, mert magától értetődő. Az ember nem csatlakozik hozzá, hanem »oda tartozik«" (214k). Külön ki kell emelnünk az egyházat: „Egyház csak a kereszténységben van. Sem a buddhista szerzetesi közösség, sem az iszlám puszta azonossági elven nyugvó közössége (...), sem a zsidóság népi közössége nem érdemli meg az egyház nevet. ... Az egyház, ahogy a hívők tudatában él, lényegében kiesik a fenomenológiából. Az egyház Krisztus teste, és mint ilyen, kivonja magát a megértés alól. O maga minden megértés feltétele. Bár nép és szövetség is, de mindig csak Krisztus, az »Ur« jelenlétének feltételével..." (234.) Ettől persze még a szociológusok és nemcsak ők, továbbra is használni fogják a maguk egyházfogalmát... A lélekről rengeteg elképzelése van az embernek: attól kezdve, hogy az egész ember a lélek - és a bonyolult, különféleképpen strukturált lélekrészekig, a lelkek hierarchiájáig. Tárgy és alany kölcsönhatása A) külső és B) belső cselekvésekben nyilvánul meg. A külső cselekvések: a különböző szertartások, áldozatok, ünnepek, szentségek. Részletesen foglalkozik az úrvacsorával (318k), amely az anamnézis által lesz sokkal több mint szent étkezés. A millenniumi megemlékezéseket ócsároló demagóg kritikák ismeretében még fontosabbnak tűnik, amit az ünnepekről mond: „Az ünnepek egy ünnepi ciklust alkotnak. Ugyanis a lényegükhöz tartozik, hogy valamit folytatnak, valahová vezetnek. Bemutatják a kritikus pontokat, de nem csupán a pontot, hanem az ünneplést is, amely a kényes ponton túlra vezet. Az ünnepek tehát nem csupán élvezetet jelentenek. A primitív népek, éppen ellenkezőleg, kötelességnek és hasznos munkának tekintik az ünnepeket. Nélkülük ugyanis akadozna az élet hatalmassága. S valóban, a dolgok, ha olyanok maradnak, amilyenek, nem tökéletesek..." (340k). A belső cselekvés: a vallási élmény, de külső és belső elválaszthatatlan, a megkülönböztetés valójában inkább csak hangsúlyeltolás. Az istenkerüléstől az odaadásig, barátságig, követésig, megtérésig és hitig terjed. A vallásban mindig szerepet játszik a tudás, nem a világról, nem az énről, hanem az üdvösségről. (414k). A kultusz csúcspontja pedig az áhítat, ahol a külső és a belső egybeesik - nem csak a keresztyénségben, hanem Izraelben, az iszlámban és Indiában is. „A legtökéletesebb azonban az a hang, amelynek felcsendülésekor a közösség meghajol a jelenvaló Úr előtt: Sursum corda! Habemus ad Dominum." Ugyanakkor „az erkölcs is itt teljesedik be. Dicsőítéssé és hálává alakul. Az élet egyetlen feladata Isten dicsőítése; magától értetődően ebből származik az erkölcsös magatartás" (467.). A könyv ezzel akár be is fejeződhetne, de két rész még hátravan. A negyedik a világról szól. A primitív ember számára a „világ" fogalma tulajdonképpen nem létezik. „Az ember a világot mitikus-mágikus vagy elméleti módon a saját világává teszi, önmagát pedig e világ uralkodójává. Ez minden kultúra mély vallási alapja". Ezzel szemben „A hit útja az engedelmesség. Ez annyit jelent, hogyha a világról szólunk, mindenekelőtt Istenről szólunk, s ez teológia" (485.). A világ célját az emberben, magában a világban, vagy Istenben lehet keresni, „...a világ nem jelenség, az ember nem szemlélheti egyszerűen, mert ő maga is a világhoz tartozik, s gondolatilag ezen nem léphet túl. Mindazon-