Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.

Rokon irodalmakból - SABAHATTIN KUDRET AKSAL: Leszáll az est (Mányoki János ford.)

te meg magának Refik Bey. Aztán furcsának, érthetetlennek találta, hogy magában beszélt. Elmosolyodott. Nurten bekapcsolta a rádiót és a dzsesszműsort hallgatta. Yilmaz elnyúlt az ágyán, és a sportújságokban lapozott; a képeken látható góllövők helyére képzelte magát: a szíve földerült. Nazime asszony a szennyes edényekkel bajlódott, s közben a férje gyanús, megmagyarázhatatlan viselkedése járt a fejében. Refik Bey a távolba, a csillogó tengerre bámult. Ismét nyomást érzett a mellében. Hogyan is számoljon be a mai napról a feleségének? Most rögtön hívja, beszéljen, könnyebbüljön meg? Vagy várja meg a lefekvést, csak azután öntse ki a szívét? Erezte, hogy nagyon nehéz lesz belefogni, végigmondani. Nem tudta eldönteni, hogyan tér majd a lényegre. Talán mégis az lesz a legjobb, ha elölről kezdi: a munkába menéstől, amikor elhagyta a házat. Úgy van: ahogy maga megtudta, a feleségének is ugyanúgy kell továbbadnia: minden változtatás nélkül. Ott volt a rendes időben. Amikor azonban az irodába lépett, kollégái feszengve, valami megmagyarázhatatlan szomorúsággal fogadták. A hangulat délig sem oldódott föl. Erezte, hogy valami történt, de nem jött rá, hogy mi az. Ebéd után az igazgató behívta, hellyel kínálta, ő azonban nem fogadta el. Akkor a másik felpattant, és szinte erővel ültette le. Rövid ideig, egészen rövid ideig szó nélkül nézték egymást. Akkor az igazgató - kissé remegő hangon - arról kezdett beszélni, hogy a közért végzett becsületes munka felejthetetlen emlékeket kínál, hogy Refik Bey igazán megérdemli már a pihenést, de sem a főnöke, sem a kollégái nem fogják elfelejteni. Ebben a sorrendben, így akarja elmondani. A felesége - akárcsak ő - az első pillanatban talán majd meg sem érti, hogy ez a helyzet, ezek a szavak már a nyugdíjazást jelentik. Mégis jobb lesz így. Hiszen mi rossz van abban, ha nem egyszerre, hanem lassan, fokozatosan tárul föl előtte az igazság? A másik lehetőség, hogy egyelőre hallgat. Reggelenként - mintha most is munkába menne - elindul, egy-két órát sétál, a boltostól benéz a barátaihoz, elbeszélget; elüldögél a vendéglők teraszán, a kedvelt, hatalmas fák alatt, estefelé pedig már a szokásos fáradsággal tér haza. Csakhogy mégsem tetszett ez a gondolat. Harmincöt évi házasság után mi értelme hazudni. Egyáltalán: van-e rejtegetni valója? A titkolózás puszta gondolata is értelmetlen. Legjobb lesz, ha reggelig vár, de aztán beszél. Mert a sötétség mégiscsak elszomorító. Reggel, a napsugarak fényében ő is derűsebben szólal meg: csiholódik a bátorsága. Végre döntött, megnyugodott. A fülében ismét zúgás, szeme előtt sok-sok ember arca. Megint a múlt: fordulatos, színes, izgalmas, örömteli, szomorú, de mindenkor sodró erejű, úgyszólván részegítő hatású filmnek látszott. Amikor fölkelt és elindult, a ház olyan csöndes volt, mintha teljesen elhagyatott volna. Mindent elnyelt a sötétség. Kinézett. Már a többi ház fénye is kialudt; csupán a tenger fölött sápadozott egy kis világosság. Lámpát gyújtott, a szemközti falra pillantott, látta, hogy elmúlt már kettő. Kiment a szobából. Egy nyitott ajtóban megütötte fülét a fia horkolása. Semmiféle ribanccal nem lehet viszonya. Nazime csak rémeket lát; nincs másként. A holnapi meccsen, ki tudja, milyen szépen játszik, micsoda szenzációs gólokat lő majd a fiú. A dívány melletti apró zugban Nurten aludt. Odahajolt hozzá. Álmában bizonyára ruhákat, cipőket, parfümöket lát. Minden ha-