Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.

Klasszikusokról - RAKOVSZKY ISTVÁN: „Hatalom, mint a víz, vagy apad, vagy árad..."

zetesen megbontotta a politikai rendszer egyensúlyát, ami a hatalomban voltaképpen a világrend vetülete. „... mértékét vesztett szeretettel és jósággal ... megosztja hatalmát öccsével. A hatalom azonban, természetéből folyóan, egy bizonyos fokon, minőségen és formán túl már oszthatatlan. Megosztásával addigi viselője, elvesztve önazonosságát megzavarja a közösség minden tagjában a hozzá való viszony tudatát, kialakult mértékét, s megzökkenti egyensúlyát. Elindítja a mértékvesztés, az önvesztés láncreakcióját; s rajta is, mint Etelén és népünkön is »betelik«, »ami betelendo«, bizonyítván, hogy »örök állandó amaz erős törveny«." (Németh G. Béla: Kérdések a Buda halála körül) E gondolatmenet vitatható pontja, hogy a hun birodalom hatalommegosztás előtti politikai állapotát pusztán attól, hogy egy kézben volt a hatalom, stabilnak föltételezi, Budáról pedig úgy véli, hogy a lelki egyensúly állapotában volt - s csak rossz döntése következtében „veszíti el önazonosságát". Ezzel szemben okunk van azt hinni, hogy a birodalom nem virágzott, csak „történelmi szélárnyék" nyugalmát élvezte, s hogy Budát korábban sem jellemezte a benső szilárdság és a nyugodt határozottság, hiszen - láttuk - éppen bizonytalanságát feloldandó tette meg a végzetes lépést. Játsszunk el egy pillanatra a gondolattal, hogy a király, hosszas vívódás után, úgy határoz: megtartja a hatalmat saját kezében. Vajon ez jó döntés lett volna? Személyes oldalát tekintve: Buda nem szabadulhatott volna meg a kételyeitől, s ugyanazzal az önváddal fordult volna maga ellen, mint a másik esetben: „Vád neki amit tett, bánja ha mit nem tett: / Úgy rémlik előtte, minden dolga bűntett." A közösség vonatkozásában: hová vezetett volna a király leküzdhetetlen passzivitása - egy hódításra predesztinált nép élén? Az egész költemény a hunok gyönyörű fa városának önmagán túl mutató, szimbolikus erejű képével indul, ami e harcias nomád nép természetét jeleníti meg: „Nem szorul e város tetemes falakra, / Nagy henye kövekből nincs együvé rakva; / Az erőnek szolgál kirepítő fészkűi, / Nem a pulyaságnak biztos menedékül." (Kiemelés tőlem, R. I.) Ebben a világban Buda tartósan nem uralkodhatna, mint a béke és a szelídség embere: egy ilyen kísérlet talán még hamarabb vezetett volna „egyensúlyvesztéshez", mint a hatalommegosztás. Buda számára talán nincs is jó döntés - egyszerűen azért, mert nem lépheti át a saját árnyékát. Minden elhatározását és tettét személyiségének gyöngesége motiválja. Ha a hun nép érdekeit nézzük, Buda aligha hozhatott volna bölcsebb döntést annál, hogy cselekvési lehetőséget biztosít Etele, a tettek embere számára. Ezzel legalább ideiglenesen elejét vette egy fenyegető belviszálynak. De legmegfontoltabb végzése is visszájára fordul - pusztán azáltal, hogy ő, a gyönge ember hozta. Mint ahogyan később az Isten Kardja „acélja csak acél" lesz az ő kezében, ez a talán valóban isteni sugallatra hozott döntése is vissza fog ütni rá. Saját hasonlatával: „a cselekvés gonosz lova" nem azért veti le, mert rossz természetű, hanem azért, mert lovasa képtelen féken tartani. Budával szemben Etele maga az önazonosság és a harcias aktivitás. Ahogy hatalomhoz jut, azonnal élni tud vele: van elképzelése a hun birodalom kiterjesztéséről, s nyomban hozzá is fog a megvalósításához. S a nép azonnal megérzi, hogy tevékeny és tehetséges vezetője támadt. A hadi készülődés - ami Budát megrémíti, mert a maga háttérbe szorítását érzi benne - a közösség számára egy új korszak ígéretét jelen-