Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 3-4. sz.

Thesaurus Ecclesiae - TRAJTLER GÁBOR: Szokolay Sándor:Confessio Augustana

„Nihil esse contra scripturam aut ecclesiam catholicam!" Kíséret nélküli baritonszóló hirdeti e tételt, amit - az első tétel tükörképeként - a kórus himnikus fenséggel ismétel meg. A fenti mondat végül kibővül az egész hitvallás, és egyben hitünk legtömörebb összefoglalásával: „Solus Christus! Sola scriptum! Sola fide! Sola gratia!" Itt most hitünk summázása történik! A himnikusságában egységes utolsó tétel zeneileg is pompás zárása a műnek, amely négyütemes ámennal nyugszik meg egy dúr akkordon, elhaló pianisszimóval. Vége a drámának. Mert mégiscsak dráma az, amit hallottunk, annak ellenére, hogy végeredményben dogmatikus szövegek kerültek megzenésítésre. A mű egyértelmű: hitvallás. Nemcsak az alapszöveg az, hanem a szerző értelmezése is az. A lutheri tanítás lényegét ragadta meg, és zenéjével ennek a megértését is bizonyította. Tanulhatnak tőle teológusok és igehirdetők is, hogy mi is tulajdonképpen az evangélium és az igazi igehirdetés lényege, amiről sohasem volna szabad elfeledkezni. A mű 1980-ban született, amikor még reménytelenül távol álltunk a szabad egyházi léttől. Szokolay vállalta a klerikális megbélyegzést. Emberi és művészi magatartása az egyre szabadosabbá váló hitellenes világgal kezdettől farkasszemet néz. Művei éppen ezért sugározzák féltőén az egyetemes hitet, gyakran parancsoló módon, - egymáshoz közelítő szándékkal - hogy aggodalmaink ellenére önmagunk fölé emelkedhessünk minden ember javára! Szokolay Sándor így vall erről: „Áldom sorsomat, hogy zeneszerzői munkásságom három és fél évtizedét (a deformáló történelmi idők ellenére) a szakrális zene fénye bevilágíthatta. Vigasztaló erőt jelentett, amikor a „tagadás" korszellemével szemben a hit „igenlésével" védekezhettem! Amíg opuszaimmal száz fölé jutottam, addig több mint harminc vált szakrális jellegűvé. Törvényszerűnek érzem, hogy evangélikusságom a Lutheránia Ének- és Zenekarához vezetett, sőt a részükre írt kantátáim sora nemcsak az áhítat iskoláját jelentette, hanem az operaírás érlelődését is szolgálta... Hitemet lutheránusként gyakorlom, de kezdettől fogva minden igyekezetem a felekezetiség-fölé-emelkedés." Ellenfeleinek kemény érvei voltak, amikkel árthattak neki. Operáit levették a műsorról. Méltó, hogy mi ne menjünk el szótlanul, elismerés és köszöntés nélkül. Köszönjük Szokolay Sándornak, amit értünk, a magyar zenekultúráért és evangélikus egyházunkért tett! * * * „A szakrális zenék templomi előadásának abszolút híve vagyok. Nem annyira az áhítat lebegő atmoszférája miatt, az csak hangulati elem, de nem lényegi! A Templom: ISTEN HAZA! Ahol a prédikációk épületes Igemagyarázatai a meditáció kiváltói. De a legszemélyesebb titkát: az Imádság belső rezdüléseit teszik lelkünk legrejtettebb szobájává! A szakrális zene érzékszerveink átjárása által szeretné a lélek és az elme számára felerősíteni a katartikus mondandót: okulásul! A Zene lényegi-célja: nem a szórakoztatás, sokkal inkább az elmélyítés, a vigasztalás és erőt adás! Az ihlet valami, de nem elég. Többletet a Szent Lélektől nyerünk! Megvilágosodást! Belső nyugalmat! Mozdulatlanságot és mozdíthatatlanságot. Bizonyosságot! A Zene a leganyagtalanabb művészet... Ettől az örökkévalóság előlegének tartom! Németh László: a lélek mosdóvizének nevezi. Igen, a léleknek is naponkénti megtisztulásra van szüksége. És hálaadásra! A teremtett-világ számomra: a leggyönyörűbb alkotás! Ha ez „múlandó", akkor milyen káprázatos lesz az Örökkévalóság?" Szokolay Sándor (Idézet Fekete György: Emberközelben című interjú-gyűjteményből.)