Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 1-2. sz.
A gondolat vándorútján - GÖDÉNY ENDRE: José Ortega y Gasset társaságában
Ha az európaiak megszokják, hogy nem ők uralkodnak, nem kell több, csak másfél nemzedék, és az óvilág erkölcsi tehetetlenségbe, szellemi sivárságba és mindent elborító barbárságba süllyed. A nyugati lelkek tetterejét csak az uralmi eszmény és az abból származó felelősség fegyelme tudja fenntartani. Ha ez nincs meg, fokozatosan elzüllik az európai. Közönséges, kicsinyes, üres lény lesz belőle, olyan, mint amilyen a görög hanyatlás és az egész bizánci történelem idején volt az ember. A demoralizálódás veszélye nem fenyegeti azokat a népeket, amelyek egy-egy külön világban élnek (Kína, India), valamint azokat, amelyek történelmüknek még csak a kezdetén tartanak. A teremtő élet előfeltétele, hogy legyen egy olyan rend, amely teljesen egészséges, roppant tisztességes, és állandó ösztönzéssel ébren tartja a méltóságtudatot. A tudomány világossága nem annyira a tudósok fejében van, mint abban, amit megfogalmaznak. A mindig egyedi, konkrét vitális valóság az, ami alapvetően zavaros és bonyolult. Aki el tud benne pontosan igazodni, aki minden vitális helyzet zűrzavarában megsejti az adott pillanat rejtett szerkezetét, tehát aki nem téved el az életben, az nevezhető igazán tisztánlátó elmének. Nézzétek csak meg, hogy a környezetetekből hányan bolyonganak elveszetten az életben; úgy élnek - jó vagy rossz sorban -, mint a holdkórosok, a leghalványabb fogalmuk sincs, hogy mi is történik velük. Persze fületek hallatára szövegesen nyilatkozgatnak magukról is meg a környezetükről is, ami azt is jelenthetné, hogy mindenről van elgondolásuk. Ám a legfelületesebb elemzéssel rájöttök, hogy véleményük egyáltalán nem tükrözi a szóban forgó valóságot, ha pedig mélyebben megvizsgáljátok, azt látjátok, hogy nem is igyekeznek a valósághoz igazodni. Épp ellenkezőleg: gondolataikkal eltakarják a valóságról, a saját életükről alkotott képet. Ugyanis az élet átmeneti zűrzavar, amelyben elveszettnek érzi magát az ember. Sejti, hogy így van, de retteg, hogy szembesülnie kell a rémisztő valósággal, s egy délibábos függönyt von maga elé, amelyen minden ábra roppant világos. Nem zavarja, hogy nem valósak az „ideái", neki azok csak védőernyőül kellenek, hogy oltalomra leljen az élettel szemben, - meg afféle hűhónak, amivel elhessentheti a valóságot. Világosfejű embernek az nevezhető, aki megszabadul az efféle délibábos „ideáktól", szembenéz az élettel, megérti, hogy az életben minden kérdéses, és elveszettnek érzi magát. Mivel ez a való igazság - tehát, hogy az élet nem más, mint hogy az ember elveszettnek érzi magát -, aki ezt felismeri, az máris elindult azon az úton, hogy megtalálja magát, hogy ráleljen az igazi valóságára. Akkor már szilárd talajon áll, s mint a hajótörött, szemével ösztönösen keres valamit, amiben megkapaszkodhat, s akkor ez a tragikus, izgatott, tökéletesen nyílt tekintet - mivel a menekülés múlik rajta - egyszerre rendet teremt élete zűrzavarában. Csak ezek az igaz eszmék: a hajótörött eszméi. Aki nem érzi valóban elveszettnek magát, az menthetetlenül elvész, vagyis sosem talál rá a saját valóságára. Ez minden területre érvényes, még a tudományra is. Csak az jut el egy új tudományos igazsághoz, aki előzőleg minden korábbi tudását ízekre szedte, s akinek már véres a keze, mert végtelen sok közhelyet pusztított el. A politika sokkal valóságosabb, mint a tudomány, mert csupa egyedi helyzetből áll,
