Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 1-2. sz.

Figyelő - BOZÓKY ÉVA: Gyerekek a Miatyánkról (Dizseri Eszter interjúi)

Gyerekek a Miatyánkról Dizseri Eszter interjúi Vajon értik-e a gyerekek minden keresztény imádságát, a Miatyánkot? Van-e Istenről, mennyről, kísértésről, gonoszról fogalmuk, elképzelésük? Dizseri Eszter kismagnóval felszerelve különféle településeken beszélgetett 5-14 éves, összesen 50 gyermekkel, véletlenszerű választással, vagyis vegyesen fiúkkal, lányokkal, más-más felekezetekhez tartozó családok csemetéivel. Hogy ateista családok gyermekei nem voltak a megszólalók között, az abból látszik, hogy mindannyian ismerik, legtöbbjük el is tudja mondani az Úr imáját. És legtöbbjük érti is. Akad ugyan, de inkább a kisebbek között, aki megakad a „szenteltessék meg a Te neved" kérésénél (valószínűleg az ige szokatlan, szenvedő ragozása is hozzájárul a zavarhoz), máskor a „Te országod" okoz tanácstalanságot, de annál nagyobb biztonsággal igazodnak el a mindennapi kenyér és a megbocsátás kérdéseiben. (Okosan szól a mindennapi kenyérrel kapcsolatban egy kilenc éves kisfiú a következő kérdésre válaszolva: „...és ebben benne vannak egyéb szükségleteink is? A téli dzseki, meg a tornacipő és más effélék? Ezek nem olyan fontosak, énszerintem az a fontos, hogy higgyünk Istenben. Ő az első, aztán jönnek a többi dolgok...") A bűn, vétek, megbocsátás témaköre mindegyik válaszoló számára világos. („Olvastam egyszer a bibliaolvasó-kalauzban: - ne légy olyan, mint a ló! - és emlékszem, pont aznap rúgtam meg a tesómat bosszúállásból...") Ezek a gyerekek tudják, mit nem szabad tenniük, és törekszenek a jóra. A bocsánatkérésre is mindegyik kész, a haragtartás idegen számukra. Felnőtt szemmel bizonyára nem angyalok, csintalanok, elevenek, de őszinték, becsületesek és segítőkészek, ha arra van szükség. Meglátszik rajtuk az imádság lélekfinomító ereje, hiszen valamiképp mindegyik imádkozik, van aki minden este a szüleivel, van aki a nénikéjével, más talán csak a hittan- vagy a bibliaórán, de mindegyik gondolkodva, figyelmesen, sokan bensőséges istenkapcsolatban; még azt is sejtve egyikük, hogy Istennek kék a szeme. A könyvet a kitűnő vallásszociológus, Tomka Miklós tanulmánya zárja. Fél évszázaddal ezelőtt - írja - könnyebb, egyszerűbb volt a vallásos nevelés, mert a gyerekek hívő környezetbe születtek bele. A szülők, a nagyszülők, rokonok, barátok szomszédok, az iskola, a település egésze ugyanazokat az erkölcsi elveket vallotta, s ha felekezeti különbséggel is, de Istenbe vetett hittel. Manapság nemcsak a külső környezet más, alkalmanként sokféle, de olykor még a szülőkben is csupán ködös vágy él Isten után, ezért hozzák el gyermekeiket a gyülekezetbe annak ellenére, hogy az ő életükből kimaradt a keresztény nevelés. Pedig a szülők hite, vallásgyakorlata az igazán jó példa, a családban kapott szeretet pedig biztos kiindulópont. Mintegy Isten szeretetének példája, közvetítője, következménye. A hit kegyelem, valljuk, de a kegyelem kiáradásához az „előszántást" gyakran adja meg a család. (Manapság néha úgy, hogy a sorrend megfordul, s a cseperedő gyermek hite formálja a szülőket.) Mert most már a hit felé irányításnak nem egyetlen színtere a család, már nem kell a hitélettel bujdokolni, elzárkózni, most már az iskola, a tanítás, az