Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 7 (2001) 1-2. sz.

NAGY ZOLTÁN: Nagycsütörtök asztalánál

NAGY ZOLTÁN Nagycsütörtök asztalánál „...hogy poshadó vizünk borrá változzék át, tökéletesre." Paul Claudel (Jrvacsorás élményeink - hogyan vesszük? Mikor néhány éve Pesten, a Bajza utca környékén az egyik hírhedt „elfekvőben" kerestem egy evangélikus nénit, az egyik férfi betegszállító gondjaira bíztak, aki a megcélzott szoba felé menetünkben, a lift fülkéjében megkérdezte, hogy milyen felekezethez tartozom. Mikor megtudta, hogy evangélikus vagyok, így szólt: „Én már ettem úrvacsorát is, eucharisztiát is, de nekem az eucharisztia többet adott. Az olyan volt, mintha tüzet ennél." - Fejtegette emberem. Ekkor megállt a lift, ki kellett szállnunk és már a továbbiakban nem volt időnk az úrvacsora dogmatikai kérdéseiről értekezni. „Mintha tüzet ennél." Azóta is eszembe jut néha ez a kifejezés. Emberünk meglehetősen homályos hasonlata minden bizonnyal a belső élményre koncentrál, illetve abból eredhetett. Hogy mennyire élmény az úrvacsora, vagy az eucharisztia, illetve mennyiben közelíthető meg az élmény oldaláról? Azt hiszem, kell keresni erre a választ, és mint megközelítést, indokoltnak kell tekinteni. Mostanában egyébként - legalábbis a korábbi évekhez képest - többet faggatnak az úrvacsoráról, és még más felekezetű ifjúsági csoportok részéről is kaptam felkérést arra, hogy beszéljek nekik erről a témáról. Nyilván az lehet ennek az oka, hogy egy-két kevésbé hangoztatott szempontra koncentráltam. Ennek persze volt némi előzménye. Néhány éve került a kezembe Willi Marxsen egyik, úrvacsorával kapcsolatos írása. (Die Geschichte des Abendmahls im Neuen Testament. In: Die Zeichen der Zeit. 10/83.37.Jg. 248-253) Alapvetően megváltoztatta az úrvacsorával kapcsolatos nézeteimet. Korábban úgy gondolkodtam róla, hogy az elválaszthatatlan a templomtól, az oltártértől, a papi öltözettől, valamint attól a magatartástól, mely hagyományozódik, ki tudja mióta, nemzedékről, nemzedékre: gondolok a lesütött szemre, a forgolódás nélküli merev fejtartásra, az érintkezés minimumra csökkentésére a mellettünk térdeplővel. Vagy ahogy szótlanul várjuk, amíg ránk kerül a sor. Nyilván ezek a gesztusok azt hivatottak a külvilág felé közvetíteni, hogy mi most „befelé" figyelünk. De talán ezek a magatartásbeli beidegződések is hozzájárultak ahhoz, hogy az úrvacsoravétel erőteljesen individuális üggyé vált. A gyónással való