Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 3-4. sz.
A gondolat vándorútján - Hafenscher Károly: Nietzsche - száz éve halt meg...
Rendhagyó bevezetés Fanny de Sivers meditációjához Fanny de Sivers gondolatfüzérét valójában a Rokon irodalmakból rovatba szántam, de terjedelménél és jellegénél fogva önálló helyet kellett kapnia. A téma súlyos: az imádság hatalma. A feldolgozásmód magyar protestantizmusunk számára némileg idegen: a francia újkatolicizmus erős hatását mutatja, amely nálunk főleg a Vigílián keresztül hatott. Őseink úgy látták, hogy az evangélikus ember lelki élete imádságban, elmélkedésben és kísértésben telik. Egy tizenhetedik századi német metszet az imádkozó Luthert, a töprengő Chemnitzet és a megkísértett Arndtot úgy ábrázolja, mint akik összetartoznak. S mi több: Luthernél valójában nagy hangsúlyt kap az a gondolat, hogy az imádság maga is kísértéssé válhat. Jézus ugyan arra int, hogy imádkozzunk, de a farizeusok, a képmutatók vallásgyakorlását megítélte: a reformátor pedig rettegve fedezte föl magában az örök farizeust. A lutheranizmus abból a pánikból született, hogy a kultusz - beleértve az imádságot is - nem elégséges az üdvösségre, talán egyenesen eltávolít attól. Később - a hit természetes gyümölcseként - a vallásgyakorlás újból megtalálta a maga helyét. De a kezdeti pánik mégsem múlt el egészen, mert a keresztyén hívek hit-értelmezése, megélése nagyon különböző lehet. Időről-időre fölerősödnek azok a hangok, amelyek az imádságot ha nem is a képmutatás, de a pótcselekvés, a köldöknézés megnyilvánulásának tartják. S bármilyen fontos a lelki élet, azért mégsem állítjuk, hogy az ilyen bírálat csupán egy türelmetlen tettvágy szüleménye. Az állandó imádságnak az a direkt formája, amelyet Fanny de Sivers is képvisel, mély lelkiségével és kifinomultságával együtt kissé talán művi. A küzdelmes, szaggatott, olykor Istennel perlekedő, olykor elfúló imádság - ahogy az Ószövetség nagy helyein, Jézus passiójában, Luther legmélyebb megnyilvánulásaiban vagy akár Ady költészetében látjuk - nem olyannak tűnik számunkra, mint ami egy vallásos önnevelés eredménye. Sokkal inkább természetes: nagyszabású, mégis közel marad nyomorult mindennapjainkhoz. Az ugyan nem volna tisztességes, ha ösztönéletünk uralmát, akaratunk és fegyelmünk hiányát súlyos, drámai keresztyénségként próbálnánk az észt írónő ellenében kijátszani. A lustasággal, vagy az emberi természet tobzódásával szemben a vallásos önnevelésnek mindenképpen helye van. Mégis kibuggyan belőlünk a kérdés: ezek a kifinomult diszciplínák valóban közelebb visznek Istenhez? Kezünket szánkra teszszük és hallgatunk. Csupán abban vagyunk biztosak, hogy az észt gondolati prózának egy szép, de Magyarországon alig ismert szeletét adjuk most közre. (a szerk.)
