Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 3-4. sz.

A gondolat vándorútján - Hafenscher Károly: Nietzsche - száz éve halt meg...

J. P. Sartre „Az ördög és a jó Isten" című írásában mond: „Öröm, örömkönnyek, nincs Isten, üres az ég". Nietzsche Isten halálával a „valódi ember" születését érti meg. Szerinte a keresztény istenhit nyomorult hit, mert a kereszten függő Istenben hisz, s ezt a büszke ember el nem fogadhatja. Antropológiája Az ember szép és erős, a görög-római emberideált kell visszahozni - hirdeti Nietzsche. Az ember, az igazi Prométeusz, aki megveti az Istent imádó embert, és egyedüli Űr akar lenni a világon. Nem felel senkinek sem, hiszen önmaga minden mértéke, ő a legfőbb norma. Ha Isten meghalt, úgy élhet az ember. Az Isten és istenek meghalhatnak, de az ember él. Egykor a kereszténység is beszélt istenek haláláról, bálvány-istenek alkonyáról. Nietzsche azonban a keresztények Istene haláláról beszél és megérti Marxot, hogy magasztalta Feuerbachot, aki a haszontalan „ócskaságokat" végleg kisöpörte, és aki a legfőbb lény helyébe az embert állította. Nietzsche antropológiája ember-imádat. Etikája A függetlenné vált ember autonóm. Önmaga etalonja. Csak önmaga korlátozhatja önmagát és ezért túl van minden jón és rosszon. Már nem „nyáj-ember" többé, hanem uralkodó ember: Übermensch, aki minden gyöngeséget megvet, minden gyávaságtól irtózik, a részvétet a legkárosabb erénynek tartja, valódi „úri morált" hirdet, szemben a kereszténység rabszolga moráljával. A krisztianizmus az embert lealjasította, nyomorult állattá tette, szabadságától megfosztotta. Ezért sürgősen meg kell szüntetni a kereszténységet, s míg Voltaire száz évet adott a kereszténység eltűnéséig, addig Nietzsche egy-két évre tette, amíg kipusztul a kereszténység. Nietzsche morálja nem maradt hatástalanul. Az ember büszkeségét, bátorságát, hősiességét, sőt kegyetlenségét is magasztaló Nietzsche gondolatait a nácizmus ideológiájában is megtaláljuk. Tapsolt az erőszak győzelmének. Korlátlanná tette az ember szabadságát, túl jón és rosszon az ember azt teszi, amit akar. S míg Dosztojevszkij, akit szintén megkísértett ez a gondolat - lásd a Bűn és bűnhődés Raszkolnyikoyja a bűnbocsánatban, Isten határtalan irgalmában megoldást nyert, addig Nietzsche az embertelenné vált Ubermensch szabadságában zátonyra jutott. Eszchatológiája Tanítványaitól azt kívánta, hogy radikálisan mindent újraértékeljenek, ez a híres „Umwertung aller Werte" Nietzsche-féle igény. Valóban, mindent át kell értékelni; amit szépnek tartottunk, az Nietzschénél undorító, amit fennköltnek, azt ő aljasnak bélyegzi, amit erénynek, azt ő véteknek hirdeti. Igénye a jövő emberére nézve a jézusi radikalitáshoz hasonlít, csak negatív előjellel. Jézus közelében az ember kárnak és szemétnek ítélhet értékeket, és diadalmasnak mondhatja a keresztet. A jövőben már nincsenek örökértékű emberi normák, a régi erkölcsöt a „csordaember" teremtette, nem az egyéniség; az erkölcsiség a csordaösztön megnyilvánulása volt az emberben. A jövőben azonban csak a szabad ember élhet, akit a hatalomhoz való akarat mozgat, és ezt nem szégyenli. Szabad minden bűntudattól, mert a bűnbánat és bűntudat csak a csőcseléknek való, ázsiai, barbár és közönséges. Míg a kereszténység erkölcse vámpírként szívta ki Európa erejét, vérét, és a szeretet vallása az emberiség legnagyobb szerencsétlensége volt, addig Nietzsche jövőképe a boldog, büszke, szabad embert vetíti elénk, aki nem engedi gúzsba kötni erejét, ösz-