Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 3-4. sz.

Corpus evangelicorum - Csepregi András: Száz éves A keresztyénség lényege

jelezésére, nemcsak azért, mert a keresztyénség adott ága változhatott, hanem azért is, mert az ökumenikus kapcsolatok fejlődésével változott a másikhoz való vi­szony megélésének, a másik érzékelésének módja is; de mindezek ellenére a har­nacki analízis újra csak arról győz meg, hogy milyen elevenítő eredménye lehet a történelem kritikus olvasásának, ha a kritika kiindulópontját és tartalmát az evan­géliumként felismert lényeg határozza meg. (Nekünk különösen az lehet sokatmon­dó, amit Harnack a korabeli protestantizmusról mondott el.) Az evangélium és a történelem Harnack által kidolgozott kapcsolatában az evangélium megóv attól, hogy a történelem az abszolút igény súlyával nehezedjék ránk, birtokolja jelenün­ket sőt meghatározza jövőnket is; a történelem komoly an vétele viszont megterem­ti az evangéliumi kritika közegét, azt a sűrű, s nemcsak egyéni, hanem közösségi vonatkozásrendszert, ami a kritika gyakorlását súlyos, tétre menő vállalkozássá te­szi. Ennek meggyőző példáját kaptuk a szociális kérdés tárgyalásakor is; s az evan­gélium és a történelem ilyen összekapcsolása Harnack teológiai módszerének mara­dandó érdeme. Harnack tanítványai: Barth, Bonhoeffer, Bibó Az írás elején utaltam Barth kritikájára, amely a huszadik századi teológia történe­tében új korszak kezdetét jelentette. Utaltam arra is, hogy kutatásaim két szálán jutottam közelebb Harnackhoz. A két szál két tanítvány tanúságtételét jelenti, Dietrich Bonhoefferét és Bibó Istvánét, akik a barthi hatással szemben - tudatosan vagy kevésbé tudatosan - újra Harnack felé fordultak. Az évfordulós megemléke­zést Harnacknak a három tanítványra gyakorolt hatása rövid bemutatásával zárom le. Barth, egykor Harnack hallgatója Berlinben, az első világháború és a már emlí­tett megdöbbenés tudatosítása után két alkalommal találkozott egykori mesterével, melyek során világossá vált a kettőjük teológiai módszere közötti döntő különbség. 1920 áprilisában, a svájci Aarauban egy diákkonferencián mindketten előadók vol­tak, ahol az egyik napon Harnack a történelem tanulmányozásának jelentőségéről beszélt, a rákövetkező napon pedig Barth radikálisan szembeszállt Harnack érvei­vel. 1923 januárjában a Christliche Welt hasábjain Harnack közzétette vitatételeit Tizenöt kérdés azokhoz, akik megvetik a tudományos teológiát címmel; s bár nem ne­vezte meg Barthot, az utóbbi személyesen megszólítottnak érezte magát, s szinte együltében, szintén tizenöt tételben válaszolt Harnacknak. A februárban publikált barthi tételeket Harnack márciusi Nyílt levele követte, azt Barth áprilisi hosszú vá­lasza, s a vitát végül Harnack májusi Utószava zárta le, annak kifejezésével, hogy a kettőjük közötti teológiai különbségek áthidalhatatlanok. A vita részleteinek ismer­tetésére és értékelésére külön tanulmányt kellene szentelnünk, itt egyetlen pont ki­emelését látom lehetségesnek. Harnack tizennegyedik kérdése így szól: „Ha Jézus Krisztus személye áll az evangélium középpontjában, mi más alapozza meg ennek a személynek megbízha­tó és közérthető ismeretét, hogy ne egy elképzelt Krisztus kerüljön az igazi helyére, ha nem a kritikus-történeti tanulmányozás? És mi vállalkozhat erre a tanulmányo­zásra, ha nem a tudományos teológia?" 31 Barth válasza: A Jézus Krisztus személyé­ről, mint az evangélium középpontjáról szóló ismeret megbízhatósága és közérthe­tősége nem lehet más, mint az Isten által ébresztett hit megbízhatósága és közért­hetősége. A történet-kritikai vizsgálat a tudás azon 'alapjainak' jól megérdemelt és szükséges végét jelzi, amelyek egyáltalán nem nevezhetők alapoknak, hiszen nem maga Isten helyezte őket el. aki még mindig nem tudja (és ez mindnyájunkra vonat­kozik), hogy többé nem ismerjük Krisztust test szerint, annak adja ezt értésére a Biblia kritikai tanulmányozása. Minél inkább megretten ettől valaki, annál jobb ne-

Next

/
Oldalképek
Tartalom