Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 3-4. sz.

Gyapay Gábor: Az egyház ereje

tot sikerrel tudták és tudják elvégezni, de mindig voltak, vannak és lesznek, akik a feladat nagyságával nem tudtak, illetve tudnak megküzdeni. A történész nem ítélhet, csak a jelenségeket tárhatja föl. A római birodalomban igen gyorsan terjedt a kereszténység. Ennek alapja az erkölcs volt. A Tízparancsolatot a törvény szelleme alapján tisztelték, és a krisztusi szeretet-paranccsal hallatlanul megerősítették. Hatott az Isten előtti egyenlőség hirdetése is, a szegénység dicsérete, de már ekkor a bűnbocsánat hirdetése volt a legfontosabb. Nem politizáltak, de a császár előtt nem áldoztak, ezért korán kialakult a keresztényüldözés. Az eredetileg zsidó szekta rövidesen megnyílt a pogányok előtt is Pál apostol kezdeményezésére. Eleinte keleten terjedt, de rövidesen a birodalom egész területén hódított. Szertartása eleinte csak a keresztelés és az úrvacsora volt. Minden szellemi mozgalom idővel saját fenntartására is kénytelen szervezetet létrehozni. Ez a II. században indult el. A presbiterek vezették az egyes gyülekezeteket, a diakónusok segítették, és a városokban megjelentek a felügyelők. Áz üldözések nem ártottak a kereszténységnek, sőt a kiválasztottak hitét az erősítette is, annál inkább, mert szilárdan meg voltak győződve arról, hogy az ő hitük az egyedül igazi tan. Ez természetesen vallási vitákkal is együtt járt. Először a keleti vallásokkal kellett megküzdeni, majd normákat, hitelveket kellett megfogalmazni. A püspöki hatalom is egyre szilárdabb formákat öltött, és a görög műveltség is hatott. Ez eredményezte, hogy a görög filozófiai szakkifejezéseket fel tudták használni a keresztény tételek igazolására, de a III. századra épp a görög hatás következtében megjelent a képek és a szentek tisztelete is. Ennek a csodálatos, pezsgő szellemi életnek a szereplői voltak az úgynevezett egyházatyák. Csak néhány nevet említünk: Ireneus, Lyon püspöke, Cyprianus, Karthago püspöke, Tertullianus, Alexandriai Kelemen, Origines. A görög műveltségen pallérozott keresztény tudósok, művészek, költők és zenészek is voltak. Már a IV. században Hieronymus latinra fordította a Bibliát. Pannoniában született, Betlehemben kolostort alapított, a zenei kórusművészetet fejlesztette, és heves vitairatokban védelmezte a keresztény tanokat. Ennek a szellemi erjedésnek a betetőzése volt Augustinus (Szent Ágoston, 354-430), aki a középkori gondolkodás máig ható legkiemelkedőbb alkotója lett. Fő műve: az „Isten Országa" (De civitate Dei). Ebben fogalmazta meg, hogy a jók és igazak világa véglegesen csak az utolsó ítéletkor fog megvalósulni. Addig pedig az egyháznak és a császárnak is a legfőbb feladata, hogy az embereket már a földi életben is az Isten országa felé vezesse. Szerinte az egyház az Isten országának földi előképe. Augustinus már az új helyzetben élt és írt, mert a IV. században, Diocletianus brutális keresztényüldözése után Nagy Konstantin először vallásszabadságot hirdetett, majd államvallássá tette a kereszténységet. Mint hippói püspök, aki előzetesen a szónoklattan tanára volt, megalapozta a középkori oktatás rendszerét. Nem látott ellentétet a tudomány és a hit között, mert az hirdette, hogy a hitigazságokat csak igen művelt elmével tudjuk megérteni. Éppen ezért elismerte az antik tudományok készségfejlesztő erejét. A kereszténység államvallássá válásának azonban voltak súlyos következményei is. Eddig az lett keresztény, aki meggyőződött a hit jelentőségéről, most „érdemes lett" kereszténnyé lenni, tehát a gyülekezetek tagjai közé sok meggyőződés nélküli ember is bekerült. Hatalmi, személyi és szervezeti kérdések sok vitát és ellentétet eredményeztek. Létrejött az egyházszervezet az állami hivatalrendszer analógiájára, mert az államhatalommal egyre szorosabb kapcsolat alakult ki. A püspöki hatalom kikristályosodott. A püspököket az apostolok kizárólagos utódainak tekintették, akik fölötte álltak a presbitereknek és diakónusoknak, ők viszont a tartományi fővárosok metropolitáinak (Konstantinápoly, Jeruzsálem, Alexandria, Antiochia és Róma) rendelődtek alá. Az arab hódítás után csak Konstantinápoly és Róma maradt független, így e két metropolita között vita alakult ki az elsőbbség körül. Már korán felmerült, hogy a római püspök az „igaz hit őre", majd I. (Nagy) Leó (440-461) a csá-