Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 3-4. sz.
Cserháti Sándor, ifj.: Örök élet - a beteljesült közösség
szándéka, az isteni motiváció tárul fel. Az önfeltárás pedig már egyúttal az önátadás mozdulata. Már erről vall a megtestesülés kenózisza is, és ez teljesedik be a kereszten. Aki tökéletesen szeret, az teljesen átadja, kiszolgáltatja magát. Amikor az ember Jézus erőtlenségében nem ismeri fel az isteni szeretetet, amikor számára épp a kereszten rejtőzködik el leginkább Isten, akkor önmagáról is lehull a lepel. Nyilvánvalóvá válik, hogy az örök isteni nem csupán szellemünk számára felfoghatatlan, de ethoszunk is értetlenül áll előtte. A kereszt csendje a legnagyobb misztérium. 12 Amikor a legnagyobb hatalom a legmélyebb szeretetben nyilvánul meg, egyúttal kiderül az is, hogy az embernek minél nagyobb a hatalma, annál kevésbé van a hatalmában a szeretet mellett dönteni. Éppen itt, Isten szabadító tettében válik nyilvánvalóvá, mennyire rászorulunk erre a szabadításra. Ha a Jézussal való találkozás az a pillanat, amikor az örök élet fénye életünkre vetül, akkor a kereszt az a hely, ahol ez a találkozás létrejön. A kereszt egyszerre Isten feltárulkozásának, a mi lelepleződésünknek és megváltásunknak a helye. Krisztus művében Istent ismerem meg. Őt megismerni tehát egyúttal azt jelenti, hogy a megváltottjának ismerem fel magam. Ez az ismeret tehát több, mint tudás: maga az örök életre való szabadulás. Az örök élet azt jelenti, hogy ismerjük az Atyát. „Ha közösségünk van vele... akkor közösségünk van egymással" 13 Amikor Jézus az utolsó vacsorát az Atya országában való eszkatológikus ünnepséggel hozza összefüggésbe 14 , arra ösztönöz, hogy az örök élet ajándékát a vele való asztalközösség képében próbáljuk megérteni. Az utolsó vacsora egyszerre jelenti a baráti együttlétet, a szoros összetartozás alkalmát és a Krisztusból való közös részesedést. A közösségnek ez a kettős értelme az örök élet tartalma. Krisztusban nyilvánvalóvá válik, hogy Isten, aki maga hoz áldozatot értünk, nem eszköznek akar valamely rajtunk túlmutató ügy érdekében. Mi vagyunk Isten ügye. A Krisztusból való közös részesedésünk az Atyával való összetartozásunkat, együttlétünket, a vele való közösségünket munkálja. Az örök élet maga ez a közösség. Ez a közösség az alapja az egymással való közösségünknek is. Azokkal, akikkel személyes időnk és helyünk összeköt, és azokkal, akikkel csak az örök élet révén tartozhatunk össze. A szentek közösségével, mindazokkal, akik az idő és tér mélységében, előttünk vagy utánunk járva, más földrajzi és kulturális koordinátákon ugyan, de ugyanabból a Krisztusból élnek. A vele való találkozás örök mosójában a sok egyéni időnk egy-egy pillanatra összehangolódik, Isten ideje valamennyiünk idejévé válik. Ez a közösség nem a hozott anyagra, nem teljesítményeinkre, még csak nem is a közös akaratra épül. Ellenkezőleg: alapja éppen a közös hiány, az a tény, hogy valamennyien szűkölködünk Isten igazságában, hogy valamennyien Krisztusra szorulunk. A hiányt egyedül általa ismerjük fel, és azt egyedül a belőle való közös részesedésünk tölti be. A vele való szembesülésben nyert reális önismeret és a találkozás, a megtaláltság öröme segít munkálni azt az összetartozást, amelyre ő szánt bennünket, amely előképe, vagy inkább visszfénye az örök életben nyert beteljesült közösségnek.
