Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 3-4. sz.
Figyelő - Mányoki János: Tőkéczki László: Tisza István eszmei, politikai arca
annyiban változtat, amennyiben actusban van. Változtatni ugyanis annyit jelent, mint átvinni valamit a potentiából actusba. Minden, ami változik, azt más változtatja, „szükségképpen el kell jutnunk olyan első változtatóhoz, amit semmi sem változtat, és ezt érti mindenki Istenen." A motus szó fordításánál indokolt a 'változás' formula (1. másutt a 'mozgás' szóval adják vissza, s a „mozdulatlan mozgatóról" beszélnek), mivel a „változás" (mutatio) nem csupán helyváltoztató mozgás, hanem belső átváltozás (transmutatio: 1. Platón Törvények; Arisztotelész Fizika és Metafizika, de a De anima is, ahol négyféle változást különböztet meg Arisztotelész: lényeg, minőség, mennyiség, hely; s a lényeg változását, a keletkezést és a pusztulást Szent Tamás is átvette). II. „A második utat a létesítő ok révén nyerjük ... a létesítő okok sorában nem mehetünk a végtelenségig ... Szükséges tehát feltételeznünk egy első létesítő okot, és mindenki ezt nevezi Istennek." III. „A harmadik utat az esetleges és a szükségszerű révén nyerjük." Egyes dolgok képesek létezni és nem létezni, keletkezni és elpusztulni, lenni és nem lenni. Lehetetlen, hogy minden lény esetleges legyen. „Tehát léteznie kell lényegénél fogva szükségszerű lénynek, amely szükségszerűségének nem más lény az oka, hanem ő a oka más lények szükségszerűségének. Ezt a lényt nevezi mindenki Istennek." TV. „A negyedik utat a világban tapasztalt dolgok fokozataiból nyerjük ... Létezik tehát valami, ami legigazabb, legjobb, legnemesebb, s ennek következtében a leginkább létező, mivel a legigazabb lény a leginkább létező ... Létezik tehát valami, ami valamennyi lény számára a lét, a jó és minden tökéletesség oka, és ezt nevezzük Istennek." V. yr Az ötödik utat a dolgok célirányosságából nyerjük. Tapasztaljuk, hogy egyes ismerettel nem rendelkezi természeti lények célszerűen működnek. Ámde az ismerettel nem rendelkező lények csak akkor irányulnak a célra, ha őket egy értelmes lény célra irányítja, ahogy a nyílvesszőt irányítja az, aki nyilaz. Létezik tehát olyan értelmes lény, aki minden természeti lényt célra irányít, és ezt nevezzük Istennek." Az érvek szerint Isten „változhatatlan változtató" (mozdulatlan mozgató), első ok, Actus Purus, szükségszerű létező, létét lényege által (ens per essentiam) birtokolja, minden korlátozástól mentes lény, aki értelmes és akaratával irányít. A teremtetlen lét a teremtett lét fölött áll, amelyik részesedik a létből (ens per partitipationem), a világ egészében Istenhez mint végcélhoz van hozzárendelve. A kétszeres millenniumot (a kereszténység kétezredik s magyar államiságunk ezredik születésnapja) köszöntő és ünneplő magyarság nagy tette lenne e mű megjelentetése. A tíz évvel ezelőtt felcsigázott várakozásaink, reménységeink mára - az elmúlt tíz év valóságát tekintve - szertefoszlottak. Csak kevés „megszállottban" él még remény, hogy néhány millió e közcélokat szolgáló szellemi építményre is „előkerül". Dörömbözi János Tőkéczki László: Tisza István eszmei, politikai arca (Budapest 2000. Kairosz Kiadó) Pölöskei Ferenc, Vermes Gábor, majd - a közelmúltban - Tőkéczki László könyve azt jelzi, hogy az utolsó évtizedben megnőtt az érdeklődés Tisza István élete és műve iránt. A Horthy-korszakban a hivatalos történetírás úgyszólván szentté avatta a meggyilkolt miniszterelnököt, később a kommunista hatalom gyűlölködve, vagy elhallgatással üldözte az emlékét. Személyiségének erejét, bizonyos képességeit azonban ekkor sem tagadhatták. El kellett ismerniük, hogy Ady nem egy súlytalan figurát gyűlölt annyira; Tisza valódi ellenfél volt. Igazi formátum, aki azonban - szerintük - rossz ügyet szolgált. Ehhez a nézőponthoz képest Pölöskei Ferenc könyve (Tisza István. 1985. Gondolat) csöndes, de határozott rehabilitációnak számított. Kritikus, egyáltalán nem von glóriát, de látja Tisza nehéz helyzetét és tud őszintén méltányolni. Határon áll: részben figyel még a szocialista elvárásokra, de jelentős mértékben túl is lép rajtuk. Más történelmi helyzetben, a kilencvenes évek Amerikájában íródott Vermes Gábor könyve (Tisza István. 1994. Századvég). Jelentős anyagot vonultat fel, igen részletgazdag munka. Tiszát egyfelől nagyra tartja, másfelől erősen bírálja is. Bírálata részben hipotetikus - amikor csupán egy-egy döntés helyességét vitatja, részben elvi természetű - egy eszményi demokrácia mérlegére helyezi hősét. Tőkéczki László már könyve címében jelzi, hogy eszmetörténeti munkát ad. A politikus pályáját csak vázlatosan ismerteti. Ellenben részletesen és önállóan tárgyalja Ti-