Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 1-2. sz.

Bácskai Károly: Hiszek, ha látom?

Nem véletlenül mondotta a nagy gondolkodók közül a dán Sörén Kierkegaard, hogy ez a szakasz Jánosnál a „zárt ajtók evangéliuma". Tegyük hozzá: a 20. század végi, mindenre bizonyítékot kereső, zárt szíveké is. Nem csupán minket zavarnak a mindenkori kopogtatók. Nem csak mi tartunk a zörgetőktől, behúzódva otthonunk bástyái mögé azért, hogy végre nyugalmunk legyen, mert fáradtak vagyunk, deprimáltak és félelmeink, fenyegető fóbiáink vannak. Kierkegaard az 1800-as évek közepén írja: Ha Krisztus ott állna az ajtó előtt és zörgetne, ő bizony be nem engedné! Hiába kocogtatja ablakainkat a templomi harangszó, hiába hívogat egy-egy tapintatosan megfogalmazott gyülekezeti hírlevél, hiába akar megérkezni hozzánk Krisztus az egyházak előtt megnyíló megannyi új lehetőséggel: az otthonok kapui és a szívek többnyire zárva maradnak. Mi bizony be nem engedjük! Mielőtt rábólintunk a filozófus Kierkegaard pesszimizmusára, miszerint az élet értelmetlen és tele van félelemmel, gonddal és kiúttalansággal, figyeljünk oda a teológus Kierkegaard találó mondatára is: A sok be nem engedett kopogtatóval ellentétben Krisztus bizony belép. Váratlanul megjelenik, akadályokon át is. Megáll a középen és megszólal, mintha ez a világ legtermészetesebb eseménye lenne és nem egy hihetetlennek tűnő olvasmány-élmény, múlékony ünnepi hangulat. Nem nekünk kell „lenyomnunk a kilincset" és meggyőződnünk arról, hogy húsvétkor mi történt. Ő a bibliai tudósítás félreérthetetlen indikatívuszával egyszerre átlép „időn s ködön". Megáll a bezárt életterek közepén, ott, ahol lehetetlen Őt nem észrevenni és megszólít: „Békesség néktek!" Veretes tömörséggel írta Luther: „Ugyan mitől félnek ezek a tanítványok? A haláltól, amely bizony körülvette őket. De hát miért félnek a haláltól ? A bűn miatt. Ha bűnük nem volna, félelmük sem volna, mert hiszen akkor a halál nem árthatna nekik." Szegény tanítványok azonban nem egyszerűen a „afiapiia", a céltévesztés klasszikus állapotában ülnek ott. Egy helyben topognak, tanácstalanok, nem tudnak, nem mernek, nem akarnak mozdulni. Elakadtak az elmúlásnál. Inkább áldozatai ők is Nagypénteknek és nem tettesei, okozói. Elszenvedik és megszenvedik a veszteséget, a helyzetet, amelybe kerültek és amely most rájuk nehezedik. Kívülről is fenyegetéstől tartanak: bizonyára nem baráti jobbot akarnak feléjük nyújtani azok, akik miatt be kellett zárniok az ajtókat. Az életükbe ezen a mélyponton belépő Jézus jelenléte azonban egyszerre megörvendezteti őket. Feloldja megkötözöttségüket, javít rossz hangulatukon, kizökkenti őket a reájuk egzisztenciális félelemből, magányból. Feladatot bíz reájuk. Elérendő új célokat mutat. A küldetés pedig együtt jár a Lélek kiáradásával: Jézus nemcsak beszél hozzájuk, de reálissá teszi mindazt, amit mond: Reájuk lehel. A latin szövegben így olvassuk: „Insufflavit", hogy bírják majd a munkát, a missziót „szuflával", szívvel, tüdővel, hangszálakkal ... Jánosnál szinte együtt a kettő: Húsvét és Pünkösd, sugallva, hogy a lélek ad erőt és hitet. Húsvét után is húsvéti reménységet és bizonyosságot. „Elmegyek halászni", mondja ezután Péter, hogy később emberek halászává, Jézus juhainak pásztorává legyen. Ha nem is megy zökkenőmentesen az indulás, de mégis megmozdul, kimozdul a négy fal közül. „Mi is elmegyünk veled", mondják a többiek is, közöttük Tamás. A hagyomány szerint meg sem áll Indiáig. Mi észrevesszük-e azt, amire ők a velük történt események sorában talán fel sem figyeltek? 1.1 A hit nem úgy keletkezik, hogy abszolút bebizonyított, tudományos magyarázat hódítja meg az embert. Nem úgy, hogy egy csodát kétségbevonhatatlanként konstatál, de úgy igen, hogy a feltámadott Jézus elsőként (és nem feltétlenül láthatóként) találkozik velünk és megszólal „Békesség néktek! Vegyetek Szentlelket!" Itt vagyok, veletek vagyok, legyetek nyugodtak! Nem tud senki és semmi, a ti lelki-szellemifizikai bezárkózásotok, még a halál sem, elzárni előletek. A hideg bizonyíték - nem