Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 1-2. sz.

Mányoki János: Néhány gondolat

Néhány gondolat Egyházunk - ez a történelmi közösség - évszázadok, évezredek óta a végső reményt hirdeti. Hangja talán már fáradt, talán nem túl meggyőző. Annyi azonban bizonyos, hogy ez a hang mindenkor formákat és hagyományt képezett. Nagy, némileg ideo­logikus kérdés, hogy önmagával összhangban, vagy önmaga ellenére? Ebben a világban, a testetöltés világában szükségképpeni a forma, szükségkép­peni a hagyomány. Csak a tartalom és a ritmus változik: hiszen a divatőrület is tra­díció, de torz, gerjesztett. Amikor egyházi hagyományról beszélünk, a sajátosan ránk jellemző történelmi távlat van a szemünk előtt, amely a jelenig terjed ugyan, de megőriz bennünket a fecsegő időszerűségtől és egy különös mélységet ad. A mi dolgunk csupán annyi, hogy óvatosan keressük a harmóniát (és ha kell, a feszültsé­get is) a formaőrző hagyomány és ama kései, utolsó remény között. Ma már viszonylag kicsi, viszonylag gyönge a magyar evangélikus egyház. Por­ladó közösség; elnyomás, harcok és csalódások után. Egy folyóirat talán keveset te­het érte - azt a keveset azonban tegye. Nyújtson szellemi táplálékot mindazoknak, akik figyelnek ugyan az ideológiára és a politikára, szívük mélyén azonban csöndes tartózkodást őriznek; vagyis nem egészen ebből a világból valók. Önálló gondolko­dású, hívő emberekre gondolunk, akik nem utasítják el az egyházi hagyományt sem. Józanul akarunk hűségesek lenni: hiszen világos számunkra, hogy a felekezeti kultúra nagy korszaka már lezárult. Az is nyilvánvaló, hogy az egyházias lét - akár bevalljuk, akár nem - bizonyos értelemben kérdésessé vált. Sajnáljuk ugyan az Is­tenre süket világot - ez talán még nem dölyf -, de a teológusok és a filozófusok erő­feszítése - az ideológia - mindinkább hidegen hagy bennünket. Amikor azonban ha­gyományról beszélünk, szívünkben ott a dac: jobb a nemes mértéktartás, mint a lát­szat csillogása; a körbezárt forma, mint a parttalan izgalom. A felszínes ész fan­táziaszegénységre gyanakszik; pedig önfegyelemről, egy történelmi helyzet tudomá­sulvételéről van szó. Sohasem kell szégyellnünk, hogy figyelünk a múltra. Évezredek óta tudjuk, hogy a remény az emlékezetből táplálkozik. Meghaladja ugyan, de nem szakad el tőle. A jó emlékező mindig elemez, töpreng, de megőrzi az élményszerűséget; ellágyulhat ugyan, de a tapasztalatot sohasem hazudtolja meg. Az átszűrődő emlékezet, amely magunkat is formál, reális erőforrás. Ennél többet - ünnep és liturgia híján - nem szükséges mondani. a Szerkesztő

Next

/
Oldalképek
Tartalom