Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 1-2. sz.

Iskola és polgárság - Frenkl Róbert: Egy ballagás emléke

FRENKL RÓBERT Egy ballagás emléke Régóta él bennem a vágy, hogy egykori iskolámmal kapcsolatos egyik legmélyebb és legmeghatározóbb emlékemet nyilvánosságra hozzam. Az 1952. május 9-én elhangzott ballagási beszédről van szó, melyet akkor a Budapesti Evangélikus Gimnáziumban mondtam el, a búcsúzó IV/a és TV/b osztály nevében. A tanárok részéről Gyapay Gábor a IV/a osztályfőnöke szólt, a diákokat én, mint b-s képviseltem. Ha más lett volna a szereposztás, akkor Vitális Dezső beszélt volna az a-ból - fájdalmasan fiatalon eltávozott barátom -, aki a Deák-téri ifjúsági közösségnek is tagja volt. így hát ő lektorálta beszédemet. Már ekkor megindult a vita - legalábbis akkor köztünk -, hogy nem túlzás-e - 1952-t írtunk, talán ez volt a diktatúra legkeményebb éve - a szovjetek kapcsán, bármilyen összefüggésben felszabadításról beszélni. Azután megállapítottuk, hogy az erre utaló mondat önmagában igaz, a mi életünk összefüggésében igaz, így hát maradjon. Örültem, hogy rossz idő volt, így nem az udvaron, hanem a Díszteremben került sor az ünnepségre. Zsúfolásig megtelt. Akkor - bár a szívünk tele volt félelemmel reméltük, hogy megmarad az iskola evangélikus gimnáziumnak. Júniusban az évzárón már tudtuk, hogy nincs remény. Igen nagy sikere volt a beszédnek. A szomszéd teremben teológusoknak volt órája, ők is leálltak és miránk figyeltek. Akkor is úgy véltem, talán közrejátszott az empatikus fogadtatásban, hogy akkortájt voltak a legszörnyűbbek a hivatalos beszédek, a bikkfanyelv és a kötelező, egyes személyeknek kijáró vastaps. Ez a beszéd, a szülőknek, nagyszülőknek és a tanároknak, már csak hangjával is, egy másik világról, másik kultúráról üzent. Akkor nagyon távolinak tűnt. Nem a nosztalgia okán gondoltam a közlésre, bár ez sem lebecsülendő. Az izgat, hogy ma, amikor annyi vita zajlik az újraindult, immár ismét évtizedes közelmúlttal rendelkező Fasor körül, felfedezhető-e az egykori beszédben a fasori szellem és vannak-e mai, illetve máig szóló, ható tanulságok. Ballagási búcsúbeszéd 1952. május 9. 1945. március 12-én kis csoport sápadt, beesett arcú, 10 év körüli fiú gyülekezett a Damjanich utca 18/b. számú ház kapualjában. Az ország nyugati részében akkor még dörögtek az ágyúk. A fiúk nemrég bújtak ki a pincékből és még szinte pislogtak a napvilágon. Évnyitóra jöttek. Bizony a téli hónapok életviharában alaposan megfogyatkozott azoknak a száma, akiknek 44 őszén kellett elkezdeniük a középiskolai tanulmányok végzését. - Aki akkor a romos városban ezt az ijedt kis csapatot látta, nehezen ismerné fel most az itt felsorakozott osztályok tagjai közt azokat, akik akkor azon a kora tavaszi napon először indultak el a középiskolába, egészen más időpontban és körülmények között, mint azt gondolták volna. Nem hatáskereső bevezetésként emlékeztem vissza a rég elmúlt dolgokra, hanem csupán azért, hogy mielőtt most röviden mérlegre helyezzük az elmúlt 8 esztendőt,