Mányoki János szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 6 (2000) 1-2. sz.

Iskola és polgárság - Hafenscher Károly: Merre tart ma a magyar evangélikus értelmiség?

bátrabban mondhatjuk: előre Jézushoz! Az előre Jézus irányában van. Nemcsak egyénileg, hanem felekezetileg és ökumenikusán is jó, előremutató perspektíva ez. Jézus a mai és a holnapi etalon: hozzá lehet mérni a gondolatainkat, érzéseinket és akaratunkat. O mindeneket jól cselekedett, olvassuk a Szentírásban, és ma is jó irányba mutat. Nem veszünk el a részletkérdések dzsungelében, ha 0 az irány, O a cél, az út és az útitárs ... Merre tart ez a világ a következő évszázadban? Merre tart Európa, Magyarország, egyházunk és benne értelmiségünk? A prófétaság igénye nélkül meg kell fogalmaznunk sejtéseinket, amelyeket nem hagyhatunk figyelmen kívül. Ez a világ egyre több emberből áll; 1999. októberében léptük át a 6. milliárdnyi emberiség bűvös létszámát. Ebből az óriási számból minden ötödik kínai és közel 60 százalék színesbőrű. Az egykori európai centrumból ebben a tekintetben is áttevődött a hangsúly az Egyenlítőtől délre eső területekre, részben a Csendes-óceáni térségbe. Európa nem változtathat ezen a törvényszerű tendencián ... Ez a nagy létszámú emberiség egyre gyorsulva nő (de nem az értelmiség száma növekszik); miközben azonos mennyiségű energiából fogyaszt és így óhatatlanul komoly problémák elé néz. A Föld kincseiből a világ lakosságának 20 százaléka számít birtokosnak és 80 százaléka kizsákmányoltnak, egyre inkább elszegényedettnek. A hatvanas években gyakran idéztük Franz Baade könyvét: csak a szelídek, a lemondani tudók öröklik a Földet. Most aktuálisabb a világhírű közgazdász mondanivalója, mint valaha. Kicsivé vált a világunk, és a „Föld-falu" nemcsak gazdasági, környezeti problémákat vet fel, hanem erkölcsi kérdéseket is, ezek létünket érintő, élet-halál problémák. Nézzük, merre tart Európa. Itt az emberek többsége még mindig Európa-centrikusan gondolkodik, észre sem véve, hogy már jó ideje áthelyeződött a világ súlypontja és kontinensünk - „Ázsia kicsiny félszigete" - nem a világ közepe többé. Fontos ugyan európai összefüggésekben gondolkodnunk, de nem kell szükségszerűen Európa-centrikusan. Nem szabad egy földrészt sem abszolutizálni. Európa még mindig vajúdik. A gazdag Nyugat és Észak egy helyben topog, és tíz évvel az európai kommunizmus bukása után sem tudja eldönteni, hogy mit kezdjen keleti felével. Európa lakossága nem növekszik, önzése nem enyhül, keresi a gyökereit, „keresi a lelkét", ahogyan a franciák emlegetik. Egyre jobban szekularizálódik, missziói területté vált - hívő, elkötelezett kereszténysége 15 százalék alá esett. Gazdaságilag és sok tekintetben civilizációjában is az USA függvényévé vált. Kérdés, hogy értelmisége meg tud-e maradni európainak? Tud-e előremutatót mondani, vagy a krizeológusok jóslata teljesedik be az alkonyról, a hanyatlásról (Spengler, Orwell, Unamuno, Toffler). És mi lesz Magyarországgal? Országunk amputált ország, nem tudja kiheverni Trianont; mind a maga egészében, mind családjain belül állandó marakodásban él - lakosai és politikusai egymást emésztik fel. A nyolcmilliós létszám felé csökkenünk; egyre tágul a gazdasági olló. Nyugdíjas értelmiségünk jelentős része napi gondokkal küzd - egy küzdelmes és munkás életút után. Már vannak, akik úgy érzik, hogy a rendszerváltás áldozatai; jövedelmük nem elegendő a megélhetésre. Számukra a létszínvonal vált kérdésessé, egyszerűen ellehetetlenülnek. Mindez akkor is igaz, ha az ország lakosságának egyharmada jó gazdasági körülmények között él, és az országunkról külföldön ismert kép jónak mondható. Felvetődhet a kérdés, miért kell egy teológusnak minderről beszélnie? Válaszom: ha nem akarjuk azt, hogy teológusnak lenni azt jelentse: „az angyalok számán vitatkozni és terméketlen ággá válni a tudományok fáján" - amint egykor a marxisták csúfolódtak -, úgy figyelembe kell venni a realitásokat, vagyis azt, hol élünk, és miben áll ma - századfordulón, paradigmaváltások idején - Jézus követése.