Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 5 (1999) 3-4. sz.

Élő ház - Bánhegyi B. Miksa bencés igehirdetése a nemeskéri evangélikus templomban

lénista befolyás alatt álló prozelitákból, majd pogányokból állott. Hatása többé nem ismert határokat, de legalább is mindig nyitotta a határokat. Szavai, gondolatai átkerültek a görög gondolkodás világába, majd a latin világba, később germánokhoz és szlávokhoz, magyarokhoz, finnugor népekhez. Európa határait is átlépte, megérkezett mind az öt világrészre. - Az egyháztörténetet évszámok határköveivel jelölik: 314: megszűnik az üldözés, sőt hivatalos vallássá lesz a kereszténység; 1054: szakad a nyugati és keleti egyház; 1517: indul a Reformáció; 1706: Indiában partra száll az első evangélikus misszionárius pár; 1910: Edinburghban kimondják, hogy az egyház szakadozottsága botránkoztatja a kívülállókat, s hitelképtelenné teszi a missziót; 1948: megalakul hivatalosan az Egyházak Világtanácsa, s ettől kezdve felhő és szivárvány jellemzi az egységmozgalmat; 1959-től a Római Egyház is ébred, s indul a közös ökumenizmus, majd a II. Vatikáni Zsinat 1962-65-ben deklarálja mindezt. Megérkezünk a mába, 1999. és 2000. határára. Jézus népe számára nincs határzár, és mindig feladat a határnyitás. 1999. október 31. is lehet, hogy határ: a Közös Nyilatkozat aláírása evangélikusok és római katolikusok között. Az élet megy tovább, Krisztus népe megy tovább, az emberekre jellemző határok nem jelentenek végleges akadályt. Tisztelt Olvasóim! Becsületes önkritikával, valóságlátással és keresztény reménységgel merjünk komolyan beszélni arról, mit jelent a határállomás és mit a határ átlépése Krisztussal együtt. Látszólag ma is határok vesznek körül, de mi tudunk a határokat átlépő Urunkról, aki kinyitja a mások által rajzolt, vagy magunk rögzítette határokat is... a Szerkesztő Elő közösség, élő ház Meditáció a nemeskéri evangélikus templomban az Egyházi Könyvtárak Egyesülése közgyűlésén részt vevő könyvtárosoknak 1. A Zsoltárost idézem: „Öröm töltött el, mert azt mondták nekem: az Úr házába megyünk." (Zsolt 122,1) Most még nagyobb az öröm a lelkemben, hisz itt vagyunk, bent vagyunk az^Ur házában. Szeretném hinni, hogy mindannyiunkat egyformán lenyűgözött az Úrnak nemeskéri háza. A középkori katedrálisok lehengerlő, de ugyanakkor fölemelő, szinte kézzelfogható ereje hullámzik át rajtunk. Pedig ez az egyszerű falusi templom nem a „diadalmas" egyház építménye. Tudjuk, hogy törvények és artikulusok bábáskodtak születésénél, erőszaknak köszönheti létét. Lehet, hogy dac és protestálás is szerepet játszott létrejöttében, de elsősorban a hit építette, a hívő gyülekezet formálta és tette nem - olyan hivatalosan hangzó - első osztályú műemlékké, hanem a közösség élő házává. 2. El ez a ház, hiszen olyan anyagból építették - fából -, amely holtában is él. Anyagában is él ez a templom. A faoszlopok úgy tartják a karzatot és a tető szerkezetét, mint a falusi házak tornácoszlopai a zsuppos háztetőt. Úgy tartják, mint az élő fák lombkoronájukat. S mintha a földből nőnének ki, s az égig érnének ezek a fák. S itt most szólhatnék a múltba való belegyökerezésről, az égig érő fa mítoszáról. De én Pál apostolt idézem: „Gyökerezzetek meg és épüljetek fel Őbenne", Krisztusban. (Kol 2,7)