Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 5 (1999) 3-4. sz.

Figyelő - Ha olyanok nem lesztek, mint a gyermekek...(Mi neveljük gyermekeinket, vagy gyermekeink minket? - CselovszkyFerenc)

tásokat, szabad teret ad érzelmeinek a rációval szemben, vagy éppen a maga kis álomvilágába menekül a környezet megterhelő próbái elől. „Ne légy már ilyen gyerekes!..." hangzik ilyenkor a teljességük és igazuk tudatára felnövekedett társak figyelmeztetése, így képez a felnőttek világa a gyermek szóból tökéletlenséget, valamilyen téren elégtelenséget kifejező jelzőt. Érdekes! Jézusban a gyermekek világa másféle gondolatokat ébreszt. Nem a kicsinységükben és tapasztalatlanságukban rejlő töredékesség az, aminek kapcsán bekerül a gyermek szó a Názáreti „szókészletébe". Éppen ellenkezőleg! Tanításában pozitív példává válik a gyermeki... A felnőtt tanítványokat is minden bizonnyal meghökkentette a figyelmeztetés: „Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába." A gyermek ezek szerint rendelkezik valamivel, amivel a felnőtt már nem? Lehet, hogy miközben felnőtté növekedve az ember egyre többnek, életrevalóbbnak, bölcsebbnek, teljesebbnek érzi magát, valójában elveszít, elfelejt kulcsfontosságú dolgokat? Olyanok, mint a kisgyermekek... Ez a mondatrész élmények, asszociációk sorát indítja el bennem azzal kapcsolatban, milyenek is tudnak lenni ezek a kisgyermekek. Keresztfiammal készültünk egy ismerős születésnapi partijára. Előre eldöntöttük, hogy ajándékba jégkrémet viszünk az ünnepeltnek. Keresztfiam teljesen belelkesedett az ajándék - egyébként tőle származó - ötletétől. Egész délelőtt alig bírt magával, a délutáni alkalom öröme már előre annyira feszítette. Egyszer csak az utcán szembetalálkoztunk az ünnepelttel. „Délután megyünk! Jégkrémet is viszünk!" - kiáltotta kipirult arccal keresztfiam. Az ismerős mosolyogva továbbment, de jött a felnőtt keresztapa dorgáló fejmosása: ami meglepetés, azt titokban szokás tartani. Nem kell mindig mindenkivel őszintének lenni. A „kinek, mit, mikor, hogyan mondunk el" taktikáját mindenkinek meg kell tanulnia. A fiú megértette... Aznap újabb lépést tett a felnőtté válás felé. Csak az öröm ragyogott kicsit halványabban az arcán, amikor délután átadta ajándékát az ünnepeltnek. Olyanok, mint a kisgyermekek... Fáradtan díszítettük a karácsonyfát. Kicsit boszszankodtunk is, hogy ennyi pénzért már igazán lehetnének sűrűbbek az ágai. A díszek közt is sok eltörött a tárolás során. Az izomláz is jelentkezett, ami nem is csoda ennyi bevásárlás, ennyi cipekedés után. Ki tudja, inkább fárasztó vagy pihentető-e egy ilyen ünnep ? A gyerekek a szomszéd szobában mit sem sejtve játszottak. Amikor elkészültünk a díszítéssel, megráztuk a csengőt. Kinyílt az ajtó, és berohantak a kicsinyek. A szoba közepén megtorpantak. .Szemük tágra nyílt, szájuk tátva maradt. Önfeledt csodálat áhítata sugárzott mozdulataikból. A megajándékozottak boldog öröme. Látva őket, még bennünket, felnőtteket is megérintett ez a csodák előtt tiszta szívből ámuló, lábujjhegyen járó figyelem. Talán nem véletlen, hogy az utóbbi időkben egyre inkább megszaporodtak a könyvesboltok polcain az olyan kötetek, amelyek gyermekverseket, gyermekimádságokat gyűjtenek csokorba. A siker szinte garantált. Néhány évvel ezelőtt, a Teológián lelkesen adtuk kézről kézre az akkor megjelent „Ami a szívedet nyomja" című svéd könyvecskét. Azóta jó néhány hasonló mű látott napvilágot, fordítások és magyar szerzők munkái egyaránt. Elgondolkodtató, hogy ezek a versek, ezek az imádságok nem ritkán felnőttek tollából származnak. Olyan felnőttek tollából, akik megpróbálnak újra gyermekké válni, gyermekien érezni és gyermekien gondolkodni. Akik megkísérlik felfedezni és újból visszaszerezni azt, amit a felnőtté válás keserű harcaiban elveszítettek, de legalább is hagytak háttérbe szorulni. A gyermekkor elsüllyedt Atlantiszában rekedt kincseket, melyekről kiderült, elhagyásuk nemhogy szolgálta volna a növekedést, de megszegényítette az életet. Bizony szegényebb az a világ, ahol gyakran naivitásnak nevezik a bizalmat, óvatlanságnak az őszinteséget, butaságnak az egyszerűséget; de tapasztaltsággá „nemesül" a cinizmus, megfontoltsággá a fásultság, komolysággá a fantázia hiánya... Olyanná válni, mint a kisgyermekek... Olyan valakivé, aki tudja őszinte nyitottsággal fogadni az újat. Aki tudja leplezetlenül és színlelés nélkül megélni és kifejezésre juttatni érzéseit. Olyanná, akinek még van szeme meglátni a csodát. De legfőképpen olyanná, aki növekedésben van, aki nem gondolja, hogy már kész, tökéletes, nagy, felnőtt; de képes odaadóan annak a „karjaiba simulni", arra hagyatkozni, akit mint Atyát ismer, és akit így is szólíthat meg. Felnőtt fejjel talán ma is érthetetlen, hogy Betlehemben a Végtelenség hagyja magát bepólyálni, amikor a „világunkat mentő indulat" is egy kisgyermekben lesz testté. Ma, a „nagykorúvá" vált világ számára elengedhetetlenül fontos lenne felfigyelni, miben nevelnek, hogyan növelnek minket, felnőtteket azok a gyermekek, akiknek nevelése és növelése miránk bízatott. Lehet, nem könnyű lerúgni a cipőt, meglazítani a nyakkendőt, és odahasalni mellé-