Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 5 (1999) 1-2. sz.

Kulturális figyelő - Albert Zsuzsa: Pokoltánc szarvasokkal (Jánosy István 80 éves)

KULTURÁLIS FIGYELŐ Pokoltánc szarvasokkal Meditáció a nyolcvan éves Jánosy István életművéről Amikor 1919 májusában Besztercebányán megszületett, messziről hangzó ágyúszó adott hírt az első világháború utolsó felvonásáról. Tágabb családja magyar és szlovák származású, ót áttelepülnek Magyarországra, ahol darab ideig vagonlakók, mint sorstársaik közül számosan. Aztán latin-történelem szakos édesapja a budapesti fasori evangélikus gimnázium tanára lesz. Ót is tanítja, nagy tanár, máig emlékeznek rá. Fiai hárman tették feledhetetlenné nevüket, Firinc a festő, György a Műegyetem díszdoktora, és István, aki nem egyszerűen költő, hanem tudós, gondolkodó, moralista. Budapesti bölcsész-hallgatóként latin-görög-pszichológia szakos, aztán teológus. Alkalma van Kerényi Károlyt hallgatni: az első két szak apai örökség, a harmadik egy álmokban és látomásokban gazdag gyermekkor folytatása. Minden költő gyermekként bölcs, a felnőtt korára gyermek marad. Jánosy örök diák, aki éppencsak felserdülve egy újabb, még gyalázatosabb háború poklát kénytelen elszenvedni, ha nem is katonaként, de mint teológus. Feladata vigasztalni, s ronccsá pusztított kortársainak embertelen szenvedését lelke mélyéig megrendülve éli meg. Lépten-nyomon láthatja az isteni és a démonikus harcát, s az emberét a puszta életért, majd egy magasabbrendű létért, amely beatricei ifjú lányok ártatlan szépségében, a természet gazdagságában és a nagy művészek életművében testesül meg. De ha még egyet lendít a láthatatlan trapézon, összeköti a földi létet a transzcendencia val, ami a művészet legnagyobb lehetősége. Jánosy Istvánt 1948 után sokakkal együtt kizárták a hivatalos irodalmi életből, amelyből valószínűleg magától is kimaradt volna. Rövid fasori tanárkodás után ő is általános iskolába szorul, amire egyetemi képzettsége éppen nem alkalmas, ezért megtanul oroszul, majd ő is sorstársa annak a műfordítói gárdának, amelybe az osztály-idegennek minősített írók tartoztak, Weöres Sándortól Németh Lászlóig. Azt írja valahol, hogy a népdal, a népművészet költészetének forrása lett. Elmondhatjuk összes nagyszerű fordításáról is, hogy nemcsak megélhetését biztosították, hanem mintegy lenyűgözve, szerelmes odaadással -s nem kis munkával - örömét is megtalálta bennük. Tobzódott a szegénységben és a szellemi gyönyörűségben. Ahogy a görög szakos tanár számára természetes volt a görög drámák és Platón fordítása, a Rámájana kötetnyi fordításához otthonossá lett a szanszkritban, megismerte a keleti vallásokat, az európai kultúra mellé az ázsiait majd az ókor után a jelent, a kelet után az amerikait is sajátjává asszimilálta. S a teológus a Biblia után megismerte a B agavad Ghítát. Ez nem egyszerűen tudás, nem egyszerűen költészet, vagy filozófia. Századunk európai keresztény gondolkodójának útkeresése, aki a teljes emberiség javára, annak egész értékállományát, szellemi örökségét vállalja. Ugyanakkor gondolkodásának szerves része magyarság-tudata, népe sorsáért érzett felelőssége, amely egész költészetén vezérfonalként végigvonul. Maga is jól rajzol, akadémiai szinten zongorázik, kedves festőit, képeit, zeneműveit verssé fordítja, s ahogy egész költészetében amely a maga laza, egyszerű, spontán naivitásával felmérhetetlen mélységeket takar - a démon, a gonosz ellen küzd, úgy a zene és képzőművészet ihlette költeményeket is a Jó győzelmének szolgálatába állítja. Esszéivel, tanulmányaival együtt, amelyekben a kultúrák találkozását, a humánum, az isteni gondolat egységét hirdeti. Jung kollektív tudatalattija jelen van az egész emberiség kultúra-