Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 5 (1999) 1-2. sz.
Az élő egyház ma - Hafenscher Károly: Krizeológia és keresztény jövőkép
Az általánosan vallott lineáris időképben tájékozódva azt kell mondani, hogy a történelem döntő pontján már túl vagyunk. A consumatum est, a tete Pestai: az elvégeztetett szó már elhangzott a kereszten Jézus ajkáról, s ezzel döntő fordulat állott. Ez nem azt jelenti, hogy mi már nem várunk semmit a jövőben vagy a jövőtől, de azt, hogy az utolsó idő már megkezdődött, már új kijelentés nincs a hátralevő idő Isten hosszútűrésének ideje, várja a tékozló ember megtérését az atyai házba amíg ideje van, ez az idő minden ember életében haláláig tart, mert akkor kilép az idő és tér keretei közül... Az eddigieket figyelembe véve még arra kell emlékeztetnem, hogy Jézus komplementárisán beszélt az életidőnkről, jövóhkről: egyfelől terveznünk kell, lehet és szabad, mint a hadba induló királynak, vagy a tornyot építő mesternek, másfelől a határra is emlékeznünk kell, hiszen a bolond gazdát is figyelmezteti: még ma éjjel el kérhetik lelkedet, életedet. Ez a kettősség reálissá teszi jövőre gondolásunkat. A pszeudo Luther almafa hasonlattal: ha megtudnám, hogy holnap meg kell halnom ma még almafát ültetnék (XX. sz. falsificatio-de lutherinek hangzik). Más szavakkal a mementó vivere és a mementó mori egyszerre tudatosítandó. A jövőnek, mint az időnek általában van valami titokzatos jellege (müsztérion). Sohasem definiálható és prognosztizálható teljesen. A keresztény ember előtt is ismeretlen a holnap, a jövendő, csak egy ismerőse van benne az idő Ura a Küriosz Krisztus, aki miközben minden és mindenki megy, 0 szembe jön velünk. S mi várunk az Ismerőssel való találkozásra. Ez a jövővárás, s benne a Krisztusvárás azt is jelenti, hogy mi nem tömegsírba, végső pusztulásba készülünk, hanem az O vendégségébe. Mi nem „Godotra várunk", az ismeretlenre, hanem a már ismerős Krisztusra, aki a Szentírás képies nyelvén asztalt terít, sőt mennyegzői vacsorát. - Ránk nem az ember által elpusztított Hirosima, hanem Urunk által elkészített mennyei Jeruzsálem vár, ahol Isten lesz minden mindenekben. Másként mi nem a Cox által lefestett elembertelenedett technopolist látjuk végső célunknak, ahol az anonimitás és más démoni jelenségek gyötörnek, hanem a felékesített várost, ahol jó lesz együtt azzal, akiben itt hittünk és azokkal, akiket itt szerettünk. Ez a fajta időtlen jövő nemcsak távoli cél, hanem már itt elkezdődhet. Jézus így mondja: Aki hisz a Fiúban, örök élete van. Életkor, érdeklődési kör, kulturális és lokális meghatározottság is belejátszik hogyan tekintünk az időre és benne a jövőre, de amit elmondtam az Keleten és Nyugaton, minden kontinensen élő keresztény ember jövőképe lehet. Hamvas szavával élve alapállásunk biztosított. Nem a félelem jellemzi, mert ezt Isten szeretete kiűzi, és bizalmat, reménységet gerjeszt krízisek sora láttán is, hiszen mi nem rózsaszínű jövőben reménykedünk, hanem Urunkban, a jövő Urában is. Felé nyújtjuk ki kezünket abban a bizonyosságban, hogy életünk ideje kezedben van Uram (Ps 31,16). Kérdésünk lehet, hogy ez a megnyugtató öröldcévalóság-élményünk mikor élhető meg: amikor az élet mélységeiben járunk (Tillich) vagy amikor a megdicsőülés hegyén, a transzfiguráció élményben, ahogyan az athoszhegyi ortodox szerzetesek remélik naponta. Számomra mindenesetre a keresztény gyülekezet élete a nagy Találkozás rendszeres elővételezése, másként az oratórium egyúttal laboratórium is, kicsiben a nagy kettős találkozás előképe és ott - lutheránusán szólva - átélhetem a filozófiai képtelenséget: Finitum capax infini. Senkit nem kívántam meggyőzni ma, részben informáltam, bemutatva témánkat, s egy kicsiny kérdőjelet tettem a végére: Hátha???
