Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 5 (1999) 1-2. sz.
Az élő egyház ma - Loyola és Luther szellemi utódai beszélgetnek (Interjú Szabó Ferenc jezsuita atyával)
ad. 3. Jezsuita világnézetű író vagyok. Keresztségem után jezsuita mivoltom lényeges. Alkotmányunk szerint számomra ez a rendi életmód út Istenhez. Kevésbé hangsúlyozom a papságot, ami ugyan nagy érték, de én nem tartozom a „papos jezsuiták" közé. Lelkipásztori munkát keveset végeztem, lelki gyakorlatokat ugyan tartottam Európában, sőt Kanadában is, hazatérve 1992 óta itthon és Erdélyben, de igazában keveset forgolódtam lelkipásztorkodásban. Nem is igen tudnék ma már gyermekekhez, fiatalokhoz szólni, őket nevelni. De talán jól tudok dialogizálni minden rendű és rangú emberrel, könnyen megtalálom a közvetlen hangot. - Kereső embernek tartom magam, Isten-keresőnek, amint ez több tanulmánykötetemből és verseimből is kiviláglik. Az emberi életet Isten-keresésnek tartom, mi hívők is keressük Őt, a kimondhatatlan misztériumot. „Nem keresnél, ha már meg nem találtál volna" - mondta Jézus Pascalnak. Ha őszinte szívvel keressük, megtaláljuk, de aztán tovább kell keresni, mert megragadhatatlan,,ha megértetted, már nem Isten" mondhatjuk Ágostonnal és/Tamással. Valójában O, az Abszolútum ragadja meg értelmünket és szívünket, de Ó mindig nagyobb értelmünknél és szívünknél. Együtt keresek hívőkkel és magukat hitetlennek tartókkal, gyakran ismétlem: a hit és hitetlenség határvonala saját szívünkön keresztül húzódik. Lehet, hogy van bennem valami gyermeki, az Istenre bizalommal ráhagyatkozó, sokszor ösztönösen cselekvő, ugyanakkor néha komolytalan és felelőtlenül döntő, önmagamat kereső, mások problémái és szenvedései iránt kevéssé vagyok érzékeny. Nem vagyok érett a szeretetben, önmagam adásában, talán ezért a rendkívüli szorongás a halál előtt... ad. 4. A tegnapi és mai jezsuitákról sokat beszélhetnénk. Nagy Töhötöm, aki elhagyta rendünket, megnősült, majd szabadkőműves lett, kiadott egy könyvet a jezsuitákról és szabadkőművesekről. Rómában találkozván, egyszer beszélgettünk e könyve olvasása után. Nagy Töhötöm így szólt: „nagyon szeretem a rendet, a tegnapit. Ma már Jézus társasága nem az, ami régen volt" - magyarázta. „Hála Istennek, nem olyan, aminek Te leírtad" - feleltem én. Minden mondata ellenére, a jezsuita rend őrzi Szent Ignác szellemét. Legutóbbi rendi nagygyűlések határozatai is ezt tanúsítják. Rendünk a 2. Vatikáni Zsinat szellemében megújult: alkalmazkodik a modern időkhöz, ahogyan ezt Szent Ignác a constitutionokban kívánta. Ott kell lennünk és működnünk, ahol nagyobb a szükség, ahol egyetemesebb, jó eredmény várható, ahol esetleg más rendek nem kötelezik el magukat. Ha Ignác korában a középiskolák és kollégiumok voltak fontosak, ma a médiumok területére kell átcsoportosítanunk erőink egy részét. - Természetes, hogy a Krisztus-központúság a leglényegesebb, ugyanakkor fontos az egyházias érzék is: sentire cum ecclesia. A pápának külön engedelmességgel kötelezzük el magunkat, ami természetesen nem jelenti a rossz értelemben vett vak engedelmességet. Az engedelmesség megvalósításában elöljáró és rábízottja a Lélek indítására figyel és így kialakulhat termékeny párbeszéd. Lehetséges az elöljáró építő bírálata is. A lényeg: Isten akaratának keresése és teljesítése, hogy mi szolgálja jobban Isten nagyobb dicsőségét. Kétségtelenül, régebben joggal bírálták egyesek a jezsuita gőgöt, egy bizonyos triumfalizmust (például amikor az első 100 évről megjelent a híres Imago primi saeculi). Tény, hogy egyes jezsuiták, például királyi gyóntatok, közvetlenül beavatkoztak a politikába, így magukra vonták egyes frakciók haragját. - Az igazán nagyok azonban: tudósok, teológusok, misszionáriusok, szentek és vértanúk, Istennek engedték át a teret, önzetlenül szolgálták Krisztus egyházát. Mivel az élen küzdöttek, könnyen harcközi helyzetbe kerültek. - Ma az egyik nagygyűlésünk megfogalmazását valljuk: „A jezsuita bűnös ember, de tudja, hogy meghívatott: legyen Jézus társa, mint egykor Szent Ignác volt". Ezt vallom én is. Hálát adok Istennek mindenkor, hogy meghívott Fia társaságába és megadta a hűség kegyelmét. Szent az, akinek többet bocsátottak meg, aki többet kapott, természetesen, ha befogadta a kegyelmi ajándékot. És ez ismét csak a kegyelem műve. Pontosabban: minden a kegyelemé és minden szabadságomé, de
