Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 5 (1999) 1-2. sz.

Az élő egyház ma - Trajtler Gábor: Az orgona liturgikus szolgálata

Időben visszatekintetve, tudjuk, az első keresztények számára az orgona hangja más asszociációkat idézett fel. Az orgona a Római Birodalomban a cirkuszok hangszere volt. A cirkusz pedig a keresztényüldözések idején a kivégzések egyik nyilvános színhelye. Érthető, hogy a kereszténység első évszázadaiban idegenkedtek e hangszertől. A Római Birodalom bukása után Nyugat-Európában csak nagyon szórványosan dokumentálható az orgona használata. Ahol az orgona igazán tovább élt, az a Keletrómai Birodalom, Bizánc volt. A császári udvartartáshoz tartozó pompa és gazdaság fontos kelléke. Kifejezetten a világi környezethez kötődött. Ennek bizonyítéka, hogy a keleti ortodoxia máig sem használja az orgonát. A szent zene a liturgikus énekre korlátozódik, a hangszerek használata tiltott. A nyugat-európai orgonaépítés fellendülésének kezdetei a 8. századra nyúlnak vissza. Tudunk arról, hogy 757-ben Kis Pipin frank király Konsztantinosz Kopronimosz bizánci császártól kapott ajándékba egy orgonát. Az eredetileg világi hangszer Európába kerülve egyre inkább liturgikus hangszerré vált. Érdekes kutatómunkát lehetne folytatni annak felderítésére, hogy a számos orgonára vonatkozó dokumentáció miként igazolja az orgona középkori liturgikus használatát, valamint azt, hogy ezt a gyakorlatot mikor, hol és miként korlátozták egyházi véleménynyilvánítások és dekrétumok, például Róma számos ízben kinyilatkoztatta, hogy a liturgiához csak az emberi hang méltó. Az orgonát a középkori egyház használta ugyan, de főként kórusok mellett, hang- vagy téma megadására, hosszú hangok kitartásának támogatására. Szerepe a 15. századtól bővült. Ekkor már a liturgikus tételeket a kórus és az orgona felváltva, „alternatív módon" adta elő. Például a hármas felépítésű Kyrie szakaszait hol énekkar, hol orgona szólaltatta meg. A„versetti"-k irodalma pedig arra utal, hogy a zsoltárok éneklésénél az egyes zsoltárversek között az orgonista egy-egy versetto-t (rövid közjátékot) játszott. Frescobaldi (1583-1643) 1635-ben megjelent orgonás kötetének minden darabja beilleszthető volt a római liturgiába. A francia egyházi orgonazene gazdagsága is bizonyítéka a hagyományok széleskörű továbbélésének. A római katolikus egyház valamennyi liturgikus megújulást szorgalmazó mozgalma azonban nem győzi ismételten hangsúlyozni, hogy a vokális zenének, elsősorban is a gregoriánnak kell elsőbbséget biztosítani, szemben minden instrumentális zenével. A református egyház felfogása sem egységes az orgonazene istentiszteleti szerepével kapcsolatban. Közismert a puritánok képrombolása, aminek az orgonák is áldozatul estek. Ugyanekkor itt kell szólni arról, hogy a rendkívül magas színvonalú holland orgonaépítészet református egyházi talajon bontakozott ki. Magyarországon a református egyházban a puritán elvek honosodtak meg. A puritánok által sokat idézett Geleji Katona István az 1636-ban megjelent Öreg Graduáljában azt írja: „Jobb volna azért azokat a nagy tömlójű furolyákot és sok süvöltőjű fúvokot... a templomokból kihányni". Ezt a véleményt sokan magukévá tették. Ezt bizonyírja, hogy Magyarországon még a múlt században sem volt minden nagy, jeles református templomban orgona. A mai gyakorlat is jelzésértékű: a református istentisztelet azzal kezdődik, hogy az orgonista abbahagyja a körülbelül tíz perccel előbb elkezdett orgonajátékot. Főfeladata a továbbiakban a gyülekezeti éneklés vezetése lesz. Luther korai felfogásában az orgonát odasorolta a „füstölőkhöz" és egyéb kultikus tárgyakhoz, amikre az egyháznak nincsen szüksége. Később azonban szigorú véleménye változott. A róla szóló nekrológban arról olvashatunk, hogy szerette az orgonazenét. Elismerőleg szólt Wolff Heintz evangélikus orgonista művészetéről. Wolfgang Musculus 1535-ben pontosan leírta a wittenbergi és az eisenachi istentisztelet menetét, ezekben már szerepet kapott az orgona is a korál alternáló előadásában. Ez a koráléneklési gyakorlat az evangélikus egyházzene egyik legjellemzőbb, sajnos, nálunk elfelejtett műfaja.