Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 5 (1999) 1-2. sz.

Az élő egyház ma - Koháry Ferenc: A szeretet nem tapintatlan, nem szűnik meg soha

több gyülekezetünk nem kész arra, hogy igazán hatékonyan foglalkozzon a rászorulókkal. Ez szakmai, de hit kérdés is. - Nagy gyülekezeteink együttműködve az állammal és az önkormányzatokkal missziós állomásokat kell, hogy szervezzenek, ahol keresztény motiváltságú testi-lelki-szellemi rehabilitációs folyamatba vonhatják be a rászorulókat. - A gyülekezet hatósugarában működő nevelőotthonokban vállalni a szolgálatot. A gyermekeket beszeretni a gyülekezetbe és talán a családokba is. Kelenföldi gyülekezetünkben gyűlnek a tapasztalataink ezen a téren. Az állami gondozottak különösen is veszélyeztetettek. Isten tud Ábelról, a leütött testvérről, tud a pusztába kizavart Hágárról, tud az elűzöttekről, rászorulókról. „Aki tudna jót cselekedni, de nem teszi, bűne az annak." KOHÁRY FERENC „A szeretet nem tapintatlan, nem szűnik meg soha" A baleseti halál hírének közlése a hozzátartozókkal a bajor evangélikus egyház gyakorlatában Az elmúlt év őszén a CREDO szerkesztőjének vezetésével néhányan részt vettünk a Gessellschaft zur Ausbreitung des Evangeliums nevű, egy híján száz éves múltra visszatekintő nemzetközi missziói egyesületnek, Gosauban (Ausztria) tartott gyűlésén. Nekem jutott a feladat, hogy beszámoljak az ott elhangzott egyik előadásról, amelyet Detlev Hapke nürnbergi „rendőrségi lelkész" tartott nagy átéléssel. Az ottani gyakorlat szerint a rendőrség értesíti őt, ha egy haláleset történt, egyúttal azt is kérik, hogy segítsen a halál hírének közlésében. Első teendő a név, az időpont, a helyszín és a halál körülményeinek feljegyzése. Ezután a névtárból kikeresi és felhívja a lakhely szerint illetékes evangélikus, illetve katolikus lelkészi hivatalt az illető felekezeti hovatartozásának megállapítása céljából. Ha ez sikerült és az illetékes lelkész ki tud menni, akkor a továbbiakban ő működik közre a rendőrséggel. Ha ez nem sikerül, vagy az illető hovatartozását nem lehet megállapítani, a segítséget akkor is meg kell adni, hiszen arra a rendőröknek, de még inkább a gyászolóknak nagy szükségük van. Mivel telefonon ilyen hírt sohasem szabad közölni, mert nem lehet előre tudni az érintett fél reakcióját, szükséges a személyes és minél gyorsabb bejelentés. A régebbi idők gyakorlata megmutatta, hogy a rendőrök magukban sokszor nem tudták jól megoldani a feladatot. Volt olyan eset, ahol a tragédiától lesújtva szinte együtt sírtak a családdal, de volt olyan is, aki a könnyebbik végén akarta megfogni a dolgot és anekdotázni kezdett: „Tudja, a bácsikám is éppen így járt két évvel ezelőtt". Megtörtént olyan is, hogy a csöngetésre kijött az asszony, a rendőr megkérdezte: Ön Meyerné? Igen, — jött a válasz. - Akkor szomorú hírt kel közölnöm, az Ön férje meghalt, - Az ki van zárva, hisz egy órája csak, hogy elment és ő mindig vigyáz magára. Erre a rendőr elvesztette a türelmét és így szólt: Fogadjunk, hogy nekem van igazam!