Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 5 (1999) 1-2. sz.
Az élő egyház ma - Kari Kopperi: Az aranyszabály
Ezekkel a tételekkel Luther azt az emberi szándékot és tendenciát írja le, amely Istent fent keresi, azt az emberi akaratot, hogy Isten meglássa a maga dicsőségében, hatalmasságában, nagyságában. Ellenben Luther azt hiszi, hogy ilyen módon az ember csupán Isten illúzióját találja meg és egészen hamisan értelmezi Isten szeretetét és kijelentését. Luther azt igényli, hogy Istent megismerni csupán a szenvedésen és a kereszten át lehet. Isten ott van jelen, ahol teremtő szeretete tevékeny: nem fönt, hanem lent, nem abban, ami tetszetős, ami gyönyör, ami értékes, hanem abban, ami szegény, ami nyomorult, ami semmi. A kereszt teológiájában Luther hangsúlyozza, hogy Isten használja bal kezét, amikor tőle idegen munkát (opus alienum) végez, amikor az embert megalázza, bűnössé, gyöngévé, halandóvá teszi. Ez azt is jelenti, hogy Isten az embert illúzióitól szabadítja meg annak érdekében, hogy felkészítse Isten valódi, jobb keze munkája elfogadására. Isten jobb keze munkáján Luther azt érti, amit másként Isten üdvözítő és megigazító munkájának nevez. Isten szereti a bűnösöket, a gonoszokat, a bolondokat és gyöngéket, azért, hogy őket igazakká, jókká, bölcsekké és erősekké tegye, sokkal inkább, minthogy a jóságukat keresné, mert Isten szeretete a jót ajándékozó szeretetként árad az emberekre. A kereszt teológiája és a diakónia Paradox módon Luther kereszt-teológiája vezet a diakónia szívébe. Amikor Luther azt mondja, hogy Isten saját „műveként" teszi az embert igazzá, jóvá, bölccsé és erőssé, akkor nem használ szimbolikus nyelvet csak azért, hogy leírhassa a vallásos élményt, hanem Krisztus valóságos jelenlétére utal a keresztény emberben. Luther azt hiszi, hogy Krisztus él a keresztény ember szívében és Krisztus hat a keresztény ember valóságos életében. Ezért a keresztény ember Isten szeretetében vesz részt, és ennek következtében kezdi utánozni a Krisztus cselekedeteit. Elkezdi hordani felebarátja terheit és bemutatja a spontán szeretetet más emberek iránt. Amint Krisztus átvette az ember helyét és részt vett az ember nyomorúságában, úgy a keresztény ember is, amikor Isten szeretetének részese lesz, belehelyezi magát a felebarát pozíciójába, bűnébe, gyöngeségébe és nyomorúságába. Luther teológiájában a keresztény szeretet, diakónia egyenes folytatása a megbékélésnek (reconciÜatio) és Krisztus megváltásának (redemptio). Luther így mondja: Isten szeretete, amely az emberben él, szereti a bűnöst, a gonosz embert, a bolondot és gyöngét, azért, hogy igazzá, jóvá, bölccsé és erőssé tegye. Sokkal inkább, minthogy saját javát keresné, az Isten szeretete árad ajándékként belőle. Luther szerint a keresztény ember részt vesz az Isten szeretetében és ezért ez a szeretet, amely a keresztény emberben támad, hasonló az Isten Krisztusban megnyilvánult szeretetéhez. Akeresztény szeretet nem Isten láthatatlan „felső dolgaira" tekint, hanem egyenesen lefelé néz. Ezek a gondolatok vezették Luthert egy másik jelentős következtetésre. Azt mondja, hogy a keresztény ember felebarátja Krisztusává válik. Ezzel az állításával Luther arra mutat, hogy az egész keresztény élet végső formájában nem más, mint Isten szeretetének továbbadása és a másik ember számára a jó ajándékozása. Luther Márton teológiájában a legfontosabb jellemző vonás Isten szeretete, amelyben a keresztény ember Krisztus által egyesül hitben, és így a keresztény emberen keresztül árad Isten szeretete felebarát]aira, szegényekre, nyomorúságban lévőkre. Ez a fajta gondolkodásmód nem csupán az individuális keresztény élet fontos vonása, hanem a keresztény közösség, az egyház fontos jellemzője is. Luther szerint az egyház lelki-testi közösség (communio). Ebben a közösségben Krisztus kapcsolja (unites) minden tagját önmagához és^ a tagokat egymáshoz, és így válnak a tagok egymás számára Krisztus tagjaivá. Éppen ezért ebben a közösségben a lényeges vonás egymás kölcsönös szeretete. Jézus aranyszabálya irányítja ezt a közösséget:
