Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 5 (1999) 1-2. sz.

Az életről - Kézdy Edit: „Tudod-e, ez mi?"

A másik elterjedt lehetőség az élet lényegének megragadásra az életjelenségek felsorolása volt. Altalános életjelenségeknek, - amelyeket minden élőnek együttesen mutatni kell - tekintették a mozgást, az anyagcserét a környezettel, a növekedést, a szaporodást és később a halált. Nagyjából egyezik ez hétköznapi elképzeléseinkkel, mégis minddel lehetnek gondjaink. Elnek-e például a baktériumok spórái, amelyek a kedvezőtlen körülmények (hideg, meleg, szárazság stb.) miatt betokozódva akár évekig semmilyen életjelenséget nem mutatnak, majd a körülmények javulásakor hirtelen ismét anyagcserébe kezdenek környezetükkel, növekszenek és vadul szaporodnak? Vagy mit gondoljunk a nyugalmi állapotban lévő magokról? Akkor sem könnyebb a dolgunk, ha egyenként vizsgáljuk az életjelenségeket, mint az élet kritériumait. A mozgással az a baj, hogy számos élőlény helyhez kötve él. A szaporodást is nehéz az élet nélkülözhetetlen jelének felfogni, hiszen ki vonná kétségbe például annak az állatnak az élő voltát, amelynek egész életében nem született utódja? Azt sem könnyű meghatározni, hogy mit nevezünk szaporodásnak. Az ivarosán szaporodó fajoknál egyszerűbb a helyzet, de szaporodik-e a földieper, ha indát növeszt, s mikor az földet ér, ismét gyökeret ereszt, újabb bokrocskát hozva létre? Ugyanannak az egyednek két része a két tő (illetve akár az egész ágyás), vagy szülő és utód? Hasonlóan kérdezhetünk az összes vegetatív szaporítási forma (oltás, szemzés, dugványozás stb.) esetében. A növekedés és a szaporodás ráadásul nem feltétlenül jellemző élethosszig az élőlényekre, az öreg almafa, vén csimpánz, idős ember se nem növekszik, se nem szaporodik, mégis él. Átéli nyugalmi szakaszában lévő fa anyagcseréje is végtelenül redukált. Az „ingerlékenység" azaz a környezeti hatásokra való reakció képessége talán a legáltalánosabb. A 20. század eleje óta azonban inkább Cannon homeosztázis-fogalmát használjuk. A homeosztázis azt jelenti, hogy az élőlény reagál az őt érő külső hatásokra, igyekszik kompenzálni azokat, ezzel bizonyos határok között állandóan tartja belső környezetét. Bármily meglepő azonban, még azt is megkérdőjelezhetjük, hogy minden élőlény halandó. Nehezen lehet halálról beszélni egy kettéosztódott egysejtű esetében: a két utódsejt ugyanannak az információnak alapján kezdi életét (él tovább megifjodva?) mint elődje, hogy később ismét kettéosztódjon. Halálról jobbára csak az ivarosán szaporodók körében van értelme beszélni. Az életjelenségek összességével kapcsolatban lehet azonban még egy - minden eddiginél súlyosabb - aggályunk. Némi bajlódás árán kémcsőben is létrehozhatók ugyanis olyan rendszerek, amelyek valahogyan elhatárolódnak a környező víztől, anyagokat vesznek fel és adnak le abba, ennek révén növekednek, ha elérnek egy kritikus méretet ketté is osztódnak, a környezeti hatásokat pedig valamilyen szinten kompenzálják. Az élet keletkezését magyarázó elméletek is feltételeznek egy ilyen állapotot (koacervátum), amely összekötő kapocs az élettelen „ősleves" és a legegyszerűbb sejtek között, ám semmiképpen nem nevezhető élőnek, noha mutatja a felsorolt életjelenségeket. Miért nem? Az összetétele esetleges, a benne lezajló folyamatok nem szabályozottak, osztódásakor az „utódok" véletlenszerűen tartalmazzák az eredeti gömböcske egyik vagy másik részét, és egyáltalán nem biztos, hogy hasonlítanak „szülőjükre". Az élet egységei Ha az élet egységeit keressük, az élő szervezeteket egyre kisebb, még önálló részekre bontva, a sejtekhez jutunk. A bevezetőben említett vírusokon kívül minden élőlény sejtes felépítésű. A biológia, mint tudomány fiatalságát részben magyarázza, hogy viszonylag későn - a múlt század derekán - jutottak a sejtes felépítés általánosságának gondolatára, előbb a könnyebben mikroszkopizálható növények körében a botanikus Schleiden, majd az állatokra vonatkoztatva Schwann. A sejtekből szövetek,