Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 5 (1999) 1-2. sz.

Halál és örök élet - Balicza Iván: Hiszem a test feltámadását

Tamásnak szóló biztatás, hogy tapintsa meg a sebek helyét, mind arról tesznek bizonyságot, hogy Jézus nem valamiféle szellemként támadt fel. Ugyanakkor azok a tulajdonságok, amelyekkel a Feltámadott rendelkezik (bezárt szobában megjelenik, eltűnik, jelen van Emmausban, ugyanazon időben Jeruzsálemben is) arról tanúskodnak, hogy a feltámadott Jézus teste nem a régi, hanem az ismert fizikai törvényeken kívül létező test. Ehhez hasonlóvá lesz a feltámadásban megdicsőült új test, Jézus az elsó' zsenge, az elsőszülött, a „prototípus" a halottak feltámadásában. Itt térjünk vissza egy gondolatra még Kálvinhoz. Amikor az utolsó időkben történő' feltámadásáról beszél, a Biblia szemléletes képekkel írja le, hogyan jönnek elő a földből és a tenger mélyéből is a halottak (Jn. 5,28; Jel. 20,13). Ez természetesen nem azt jelenti azonban, hogy azokat a molekulákat gyűjti össze Isten, amelyekből egykor a testünk állt, és ezekből formálja meg újra az egykori testet. Egyébként is, mit jelentene az, hogy egykori testünk molekulái, hiszen a test anyaga amúgyis állandóan cserélődik. Egy gyermek testének építőanyagaiból szinte semmi nem található már meg a felnőttkorban. Ezért Isten mindenhatóságát illetően kétségtelenül igaza van Kálvinnak, abban azonban nem, hogy testünk feltámasztásához szüksége lenne arra, hogy a „föld, a víz, a tűz visszaadja azt, amit látszólag megemésztett". Pál apostol hasonlata, és Jézus feltámadott teste arról tanúskodnak, hogy nem gondolhatunk a múlandó hús-vér test feltámadásáról, hanem egy más, minőségileg ettől különböző formáról van szó. Tehát nem a biológiai testről hisszük azt, hogy feltámad, hanem az embernek arról a testéről, amelyik új teremtés. A sírjukból feltámadó halottak képével a Szentírás azt kívánja elmondani, hogy az, aki feltámadott, azonos azzal az önmagával, aki a halál előtt volt. így volt Jézus is feltámadása után azonos önmagával, de mégis ugyanakkor más, úgyhogy bár tanítványai tudták: Az Úr van ott, mégsem ismerték fel őt, csak miután ő megismertette velük magát. Mindezekre a félreértések forrását képezhető problémákra való tekintettel a Niceai Hitvallás nem is a test feltámadásáról, hanem a halottak feltámadásáról beszél. A test feltámadásával kapcsolatosan további kérdések merülnek fel, amelyekről lehetne még szólni: 1. Az úgynevezett köztes idő problémáj a, hogy hol vannak a halottak a feltámadásig? 2. Feljogosít-e a test feltámadásának hite arra, hogy reménykedjünk valamiféle „viszontlátásban" a halál után? 3. A test feltámadásába vetett hitnek milyen magatartásbeli, etikai következményei vannak? 4. Milyen ecclesiológiai kihatásai vannak a test feltámadásának, abban az összefüggésben, hogy az egyház Krisztus teste, ő a fő, mi pedig egyenként tagjai vagyunk. Mit jelent akkor a feltámadás az ember és Krisztus közösségében? Ezekkel a kérdésekkel a terjedelmi korlátok miatt nincs mód most foglalkozni, csupán a gondolkodás további irányait, elágazásait lehet megjelölni a rájuk való utalással. Válaszolni kell azonban arra a kérdésre, hogy miért fontos számunkra az Apostolicumnak ez a tétele? Testben való feltámadásunk megvallásával hisszük azt, hogy az ember léte nem szűnik meg a biológiai halállal. Jézus testében és lelkében is elszenvedte a halált. „Én Istenem, miért hagytál el engem?" Feltámadása sem csak lélekben, hanem testben is történt. Megváltásának teljessége a bűn következtében halandóságra ítélt embernek is testi-lelki valójában szól. A feltámadásban Isten egészében rehabilitálja az elbukott embert. A test feltámadásának hitében reménységünk konkrét formája ölt testet. Ahogy Ernst Lange fogalmazta: „Amit a keresztények a feltámadás titokzatos szaván értenek nem más, mint az, hogy a halállal nem lehet érvelni az élettel szemben. Azt a hitet pedig, hogy minden egyes emberi életnek értelme van, semmiféle