Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 4 (1998) 3-4. sz.

Kitekintés a nagyvilágra - Járosi Andor: Luther istentiszteleti reformja

szükséges, hogy nyilvános helyen mindenféle nép előtt folyjék le, hanem azoknak, akik komolyan törekszenek a keresztyénségre s az evangéliumról szóval és tettel tesznek tanúságot, kellene név szerint összeiratkozniok, s valahol valamely házban magok között összegyülekezniök imára, olvasásra, keresztelésre, a szentség élvezésére s más egyéb keresztyén cselekedetek gyakorlására. Ezen a renden belül lehetne mindazokat, akik nem keresztyénileg viselkednek, megismerni, büntetni, javítani, kizárni vagy kiközösíteni, Krisztusnak Máté ev. 18,15-ben foglalt rendelése értelmében. Ebben lehetne a keresztyénekre egy általános alamizsnálkodást kiróni, melyet önként gyakoroljanak s osszanak ki a szegények között szent Pálnak II. Kor. 9,1-12. és következő verseiben feljegyzett példája szerint. Itt nem volna szükség sok és hosszadalmas éneklésre. Itt rövid, s megfelelő módon a keresztségét, illetve a szentséget is ki lehetne szolgáltatni, s minden súlyt az Igére, az imádságra és a szeretetre helyezni. Itt egy jó, s rövid kátéra volna szükség a hitről, a tízparancsolatról, s a Miatyánkról. Szóval ha megvolnának az emberek és személyek, akik komolyan törekszenek a keresztyénségre, s a rendeket és szabályokat könnyű volna megcsinálni. Én azonban nem tudok, s nem szeretnék még ilyen egyházközséget, illetve gyülekezetet rendezni vagy szervezni. Mivel nincsenek még meg hozzá a jó embereim és személyeim; amint nem is látok sokakat olyanokat, akik arra törekednének. De ha rákerülne a sor, hogy megtegyem s a körülmények kényszerítő hatása alatt a dolog elől nyugodt lelkiismerettel többé ki nem térhetek: az esetre szívesen meg fogom tenni e tekintetben a magamét, amennyire csak tőlem telik. Addig azonban a két említett alaknál maradok s a nép között nyilvánosan a prédikáció mellett olyan istentiszteletet segítek szorgalmazni, amelyen az ifjúság gyakoroltassák s a többi hívek hitre hívogattassanak s buzdíttassanak, míg azok a keresztyének, akik az Igét komolyan veszik, nem állnak elő s maguk nem sürgetik, nehogy a dologból pártviszály legyen, mint lenne esetleg, ha csupán a magam feje után indulva kezdeményezném." Ez az idézet arra is mutat, hogy Luther istentiszteleti reformtörekvései mögött egy új istentiszteleti felfogásnak megfelelő új élet áll. Mindenesetre elfelejtette a római mise do ut des és ex opere operato elvét, tehát a római mise jellegzetesen kultikus, szakramentális vonásait. Luther nem romokon épít, hanem egy új életből indul ki. Ennek az új életnek a kiindulópontja a hit által való megigazulás. De ezt a hit által való megigazulást is kimondottan lutheri értelemben kell venniük, nem pedig az Ágostai hitvallás, illetve az evangélikus szimbólumok legyöngített formájában. Erre vonatkozóan Holl kutatásaira támaszkodhatunk, aki egy, a Luther-kutatásra döntő jelentőségű tanulmányában mutatja meg a hit által való megigazulás lutheri értelmezését. Az Ágostai hitvallás 20. ártikulusa a hit által való megigazulásról mondja: „Tota haec doctrina ad illud certamen perterrefactes conscientiae referenda est nec sine illo certamina intellegipotest." Ez a melanchtoni felfogás, illetve hangsúly úgy értette a hit által való megigazulást, mint a lelkiismeret vigasztalását. A hit által való megigazulás emberi oldalát domborította ki, míg Isten tettét csak annyiban érintette, amennyiben az a bűnbocsánat bizonyosságához szükségesnek látszott. Pedig Luther nem az ember, hanem Isten szempontja alatt látta a megigazulás tanát. Isten az, aki megigazít. A megigazítás az Istennek az emberrel való kapcsolatát, viszonyát, érintkezését teszi lehetővé, és nem jelent mást elsősorban, mint azt, hogy Isten igaznak ismeri el az embert (reputari justum). Istennek ez a ténye közösséget teremt Isten és ember között, amennyiben a megigazítás az elfogadást, a közösségbe való fölvételt jelenti. (Luther kifejezései szerint: suscipere, recipére, aussumere, acceptare). A megigazulásban tehát azon van a hangsúly, hogy Isten szabad szerzése a megigazulás, sőt éppen tökéletes ellentéte annak, amit az ember tulajdonképpen megérdemel. Miután az ember bűnös voltából kilépni nem tud, az Istennel való közösséget éppen azért sohasem érdemelheti ki, nem is kényszerítheti semmiféle cselekvés által Istent a közösség lehetővé tételére. A megigazulás éppen azért tiszta kegyelmi ajándék és