Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 4 (1998) 3-4. sz.

A reformáció népe ma - Ifj. Hafenscher Károly: A nagyvárosi lelkigondozás kísérletei Budapesten

Az Emberi Jogok Nyilatkozatának 50 éves évfordulója alkalmából nem ártana az általános kötelességeket megfogalmazni. Egyházon kívül és egyházon belül egyaránt. Mi jellemzi a mai kereszténységet, a magyar evangélikusságot, s benne a budapesti gyülekezeteket? Afelgyorsult tempó. Nem csak a járművek átlagsebessége nőtt meg az évszázad végére. Az életritmus is hihetetlenül felgyorsult. Ez a más ritmus átalakítja az emberi kapcsolatokat és a közösségi élet megnyilvánulásait is. Nincs idő önmagunkra, nincs idő egymásra és végképp nincs idő az Istenre. Ez határozza meg a gyülekezeti alkalmak számát és időtartamát egyaránt. Nem lehet olyan sűrűn hívogatni, nem lehet időigényes foglalkozásokat tartani, korlátozni kell az istentisztelet hosszát stb. Tipikus fővárosi jellemző: Üresség és telítettség. A felgyorsult és deformálódott emberi életben, az egysíkú és szakbarbár munkában, a konzumtársadalom silány minőségű szellemi kínálatában (reklámokra, bulvárlapokra, silány TV-rádió műsorokra gondolok) hiányérzete támad az embernek, ami nem egy esetben elvezet az üresség szörnyű érzéséhez is. Ez akkor is így van, ha a másik oldalon telítettek vagyunk, hiszen a tömegkommunikáció révén olyan telítettség érzésünk van, ami lassan már alig-alig elviselhető. A telítettség úgy is érthető, hogy a közel harminc evangélikus gyülekezet istentisztelet, bibliaóra és más alkalmak kínálata lefedi a fővárost, ugyanakkor a tartalmi kínálat, a minőségi lehetőség már nem ilyen nagy. S itt kell beszélnünk a vallási túlkínálatról, amely szerte az országban ma jelentkezik, de a fővárosban koncentrálódik. Kis egyházak, magukat kereszténynek nevező szekták, keleti világvallások, keleti hatású, vallásos jellegű mozgalmak, gazdasági hátterű amerikai szerveződések hihetetlen kínálattal lépnek elő a vallási piacon. Ezek családias voltukkal, a személyesebb megszólítással, a fészek-meleget kínáló közösséggel igen nagy réteghez jutnak el. A nagy merítés azt jelenti, hogy viszonylag sok embert el is halásznak. Még nem is beszéltünk azokról a nem vallási köntösben megjelenő közösségi formákról, amelyeknek hátterében, szervezettségében szinte vallásos megnyilvánulások vannak. Ezek is valláspótlékként jelentkeznek „a piacon". A vallásos kínálat elsősorban a már közösséghez tartozókat célozza meg azzal, hogy jobbat, tartalmasabbat, emberközelebbit kínál. Ilyen értelemben ez konkurencia a kereszténység, s benne az evangélikusság számára. Akisegyházak, a vallási közösségek, a szekták, s a valláspótlékok azonban - megítélésem szerint felkiáltójelek nekünk, azt jelzik, hogy baj van a történelmi egyházakban, valami nem kapott elegendő hangsúlyt, valami hiányzik a mi életgyakorlatunkban. A posztmodern vallásosság olyan kihívásokat jelent, ami minden erőnk összpontosítását megkívánja. Pesszimista kép? Lehet, de inkább realista. Nem dughatjuk fejünket a homokba, strucc módjára. Reálisan fel kell mérni helyzetünket, szolgálati területünket, hogy ne essünk abba a hibába, ami az egyház történelemben refrénszerűen előjön: hogy ti. álomvilágban élünk, s éppen ezért nem tudjuk helyesen látni, értelmezni, végrehajtani feladatainkat. Ugy érzem, hogy ma Magyarországon, és azon belül Budapesten az Evangélikus Egyház prioritást élvező feladata a reálisabb helyzetfelmérés, helyzetelemzés és az abból fakadó koncepció váltás, vagy egyáltalán koncepció készítés. Pesszimista tehát a felvázolt kép? Úgy gondolom, realista a szituáció értékelése szempontjából és optimista a küldetésünket illetően! Szolgálatunknak biztos alapja és több pillére van. Van mandátumunk, a Jónás féle: Menj Ninivébe... Van érdeklődés, vallásos igény. Szükség van ránk, mert a világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését. Azt azonban egyértelműen tisztázni kell, hogy az egyház feladata nem igényt kielégíteni, hanem igényt teremteni... mi nem azért vagyunk itt, hogy emberek