Hafenscher Károly szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 4 (1998) 1-2. sz.

Teológusok a 20. században - Fila Béla: A kinyilatkoztatás Rahner teológiájában

csak a teljes végességén túlra lendülő' tagadó utalásban ismerhet meg. Ez a tapasztalat még csak az ember oldaláról pusztán faktikus (tényszerű) szerkezete alapján utal a kinyilatkoztatás lehetó'ségére. Ténylegesen az ember mindig ebben a világban él, a világ dolgaival foglalkozik, és az a priori lehetőség is csak a világ dolgainak hátterében jelenik meg. De az is igaz, hogy semmilyen evilági kategoriális tényt nem tárhatnánk fel a lét határtalan horizontja nélkül. így jutunk el Isten bentfoglalt ismeretéhez. Ha bármit megismerünk, bentfoglaltan a lét alapján Istent is megismerjük. Amikor valaki kifejezetten megfogalmazza ennek alapján Isten lehetőségét és valóságát, szóvá teszi Istent, akkor ezt mindig egy eleve és eredetileg is meglévő, még nem reflektált transzcendentális tapasztalat alapján teheti meg. Rahner teológiai elemzésének második lépésében már közelebb kerül a kinyilatkoztatás lehetőségéhez. Szellemi nyitottsága révén az ember nem csupán Isten előtt áll, valamilyen meghatározatlan kapcsolatban áll Istennel, hanem szabad személyként kerül Isten színe elé. Evilági létezésünk Isten szabad teremtő tevékenységének eredménye. Isten első megnyilatkozása a teremtés, de ez még nem teljes ön-kinyilatkoztatás. Aki ugyanis szabad személyként áll egy másik személy előtt, az mindig önmagát mutatja meg, mégpedig olyanként, aki a másik számára meg akar mutatkozni, rejtőzködőként vagy föltárulkozóként. Azt csak a történelmi tények alapján dönthetjük el, hogy a „Szabad Ismeretlen" lehetséges önkinyilatkoztatásával, szavával megtöri végtelen csöndjét és föltárja mélységeit a véges, szabad emberi személy számára. Ebben az értelemben a kinyilatkoztatás meghallása már az ember szabad választásától függ, amennyiben szabadon, szeretetből megnyílik a magát föltáró Isten előtt. A kinyilatkoztatás valósága Rahner teológiai elemzésében a harmadik lépésben kimutatja, hogy ha lehetséges kinyilatkoztatás, és az ember képes azt meghallani, akkor a kinyilatkoztatás varasának meghatározott történelmének kell lennie. Isten nem csupán jeleket ad, lehetőségeket villant fel, közvetítő prófétákon keresztül jelentkezik, hanem Isten maga is megtestesül a történelemben és emberi módon közli önmagát. Az ember legmélyebb lényege éppen az Istenre irányulás, az Istenre várakozás, figyelés. Az ember az a létező, aki szabad szeretetben létezik egy lehetséges isteni kinyilatkoztatás terében. Szabad szellemi dinamizmusunk legvégső' értelemben nem más, mint „a Szeretet felfénylő tisztasága". A kinyilatkoztatás elvileg megtörténhetne eksztatikus módon, tisztán az ember szellemi élményvilágában, minden ember személyes és egyedi tapasztalataként. Az ember azonban tér és időbeli, közösségi, interperszonális lény, akinek konkrét történeti, közösségi létezése az a pont, ahol az embernek figyelnie kell, szabaddá kell tenni képességét, hogy meghallhassa Isten tényleges megnyilatkozását. A történelmi és közösségi tények döntenek arról, hogy Isten tényleg megnyilatkozott-e vagy sem. A kinyilatkoztatás tényét, helyét, apriori soha nem lehetne eldönteni. Az azonban biztosnak tűnik, hogy az ember lényegi alkata, szellemisége, közösségi volta és történetisége határozza meg a kinyilatkoztatás lehetőségének megvalósulását. Komolyan lehet számítani arra, hogy a kinyilatkoztatásnak az emberi történelemben kell elfoglalnia egy meghatározott helyet, pontszerűen és időbelileg kell becsapódnia az emberi történelem tér-idobeli kiterjedésébe úgy, hogy az embernek történelme e pontjához kell fordulnia, ha meg akarja hallani Isten Szavát. Rahner teológiai elemzéseinek végeredménye az, hogy az ember olyan létező, akinek engedelmesen, készségesen kell várakoznia és kutatnia történelmében Isten-