Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 3-4. sz.
Borzsák István: Melanchthon születésének ötszázadik évfordulójára
tudását éppen a protestantizmus tartotta fent." (Kornis Gyula: A magyar művelődés eszményei. II. 222.) Vagy negyven esztendeje úgy adódott, hogy Horatius magyarországi recepciójának kutatója - Bornemisza Péter prédikációs köteteinek búvárlása közben - vizsgálódását a fiatal Bornemisza Elektra-parafrázisára is kiterjesztette és így Melanchthon magyarországi hatását első kézből érzékelhette. Igen, a nagy Praeceptor már wittenbergi bemutatkozása alkalmából - huszonegy éves korában, 1518. augusztus 29-én - boldognak mondotta a gondjaira bízott ifjakat, hogy a korábbi iskolai módszerektől eltéróleg üdvös nevelésben részesülhettek: (Vobis vestram gratulor felicitatem, quibus contigit longe saluberrimis erudiri: fontes ipsos artium ex optimis auctoribus hauritis.) Az itt idézett szerzők között elhangzik a nativus ac sincerus (nem a „meghamisított") Aristoteles, Quintilianus és Plinius neve; fő olvasmány természetesen a Szentírás eredeti szövege; a felkarolt költők közül megkülönböztetett hely illeti a görög tragikusokat. Túl merésznek tetszik-e vállalkozásunk, hogy ti. Melanchthon életművéből az illetékesség hiánya folytán nem vállalható teológiai hányad méltatását is vázlatosan bár - az imént említett magyar Elektra ismertetéséhez kapcsolódva kíséreljük meg? Az Elektra-téma - mondhatni - három évezreden át foglalkoztatta a világirodalom legjelesebbjeit és mindenkori befogadóikat. Foglalkoztatja a legmaibb mában is: a többé-kevésbé ismeretes irodalmi keresztmetszetekhez a minap (a Wiener humanistische Blätter 1996. évi füzetében, H. Hinterhäuser tollából) tanulságos áttekintés járult Elektra alakjának századunk irodalmában megfigyelhető tükröződéséről. Kiderült, hogy a görög dráma hősnőjének problémáival a 20. században is nem kevesen próbáltak megbirkózni. (H. von Hofmannsthal, R. Strauss, az amerikai Eug. O'Neill, a francia J. Giraudoux és J.-P Sartre, az olasz P. P. Pasolini és a spanyol B. Perez Galdós; Gerhart Hauptmann „Atridentetralogie"-ját és Gyurkó László „Szerelmem Élektra"-ját nem is számítva.) Afelfogások, értelmezések és belemagyarázások múltbeli vagy mai változatosságát látva az olvasó kíváncsian várja: mit mondhatott a réges-régi Athén tragédiaíróit foglalkoztató téma az egészen másféle gondoktól gyötört 16. századi Európa embereinek, akár Melanchthonnak, akár bécsi tanítványának, Georg Tannernek, vagy mindkettejük tanítványának, Bornemisza Péter deáknak, illetőleg rajta keresztül a Mohács utáni magyarságnak? Nem lehet itt célunk a görög tragikusok recepciójának nyomon követése a 15-16. században. A Konstantinápoly eleste után Nyugatra menekülő írástudók és a lelkes olasz humanisták buzgólkodásának köszönhetően a klasszikus drámairodalom remekei csakhamar nyomtatásban is hozzáférhetővé váltak Európa-szerte. Minket most a németországi fejlemények érdekelnek, különös tekintettel Melanchthonnak Erasmus példamutatása nyomán kifejtett munkásságára. A Praeceptor egyre-másra fordította latinra és tanítványaival elő is adatta a görög tragédiákat. Nyíltan vallotta, hogy a Szentírás tanulmányozása után leghasznosabbnak a három görög klasszikus és Seneca tragédiáinak olvasását tartja. Ez irányú tevékenységében nem maradt meg a sekélyes moralizálásnál: mélyebbre hatolt, vonatkozásokat, összefüggéseket keresett az antik dráma és az egyénnek vagy közösségnek a mindenkori jelenben lejátszódó drámája között. Ismerjük tanári hirdetményeit, amelyekből kitűnik, hogy Euripidésben is a „komoly példákat" és a „közhelyeket" (loci communes) kereste. Ezért érezte az „Oltalomkeresők" olvasását „korunkhoz illőnek" (apta his temporibus). Fő mondanivalója ugyanis az, hogy az államoknak kölcsönösen segíteniük kell egymást; így ma (vagyis az 1530-40-es években) az volna kívánatos, ha a török ellen összefognának (hoc
