Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 3-4. sz.

Frenkl Róbert: Isten akaratában nem megnyugodva

FRENKL RÓBERT Isten akaratában nem megnyugodva Rövid idő telt el Andorka Rudolf távozása óta, nehéz távlatnak minősíteni. Mégsem halogathatom a szembesülést hiányérzetemmel, ambivalenciámmal, szomorúságommal, nyugtalanságommal, nem pótolható, csak megvallható mulasztásommal. Afájdalmas zűrzavar érzelmekben, gondolatokban azóta tart, amióta 1995 decemberében, először szólt panaszairól, az egyre nehezebben tűrhető fájdalmakról csontjaiban. A következő év januárjában már a halálos ítéletet jelentő diagnózist mondta el. Nem találkoztam még emberrel, aki képes lett volna ilyen tárgyilagosan beszámolni bajáról, esélyeiről. Adöbbeneten túl rögtön rámtörtek a furcsa kérdőjelek. Talán Rudi lett volna az utolsó a baráti körből, akit megnevezek, ha morbid módon arra kellett volna figyelni, kit ér el a rákbetegség. Személyisége, munkabíró képessége, vas szervezete és nem utolsó sorban pályája, sorsa az életet sugározta, életigenlést jelentett a legnehezebb szakaszokban is. Az orvostudomány kegyetlen, de viszonylag hatásos gyógymódjain túl testi-lelki teherbíróképességének volt köszönhető, hogy az 1996 januárjában becsülhető három -hat hónappal szemben tizennyolc hónap adatott még számára. Éppen annyi, amennyivel kitöltötte két nagy - állami, illetve társadalmi - választott tisztségét, egyetemi rektorságát és lutheránus zsinati elnökségét. Mindkettő 1997 júniusában járt le. Hivatalosan mint evangélikus egyházi vezető és talán magánemberként, barátként is szólhattam volna ravatalánál. Előbbire a szocializmusban a protestáns egyházakban is felerősödött klerikalizmus miatt nem került sor, utóbbinak helye sem volt a pompás temetésen. Meg lett volna a lehetőségem jelentkezni a szereplésre, meghúzódtam. De a lelküsmeretem nyugtalan volt. A temetés után erősödött ambivalenciám. Jó, hogy nem szóltam, mert tettestárs lettem volna én is valamiben, aminek ugyan volt köze a kilencvenes évek Andorka Rudolfjához, de élete egészéhez vajmi kevés, sokkal inkább szólt tudományról, politikáról, közéletről, mint a hús-vér emberről. Nem tudtam volna visszaadni mindazt, amire 1947-ben indult, tehát éppen fél évszázados kapcsolatunk, ismeretségünk, talán barátságunk kötelezett volna. És magammal sem tudtam volna elhitetni, hogy végül is nem az-e a prioritás, hogy rám is hull valami a távozó tudóst övező figyelemből, dicsfényből. De mégsem vagyok nyugodt, mulasztottam. Mert várható volt, hogy a búcsúztatók, akik Rudi életének csak utolsó, ha tetszik napfényes korszakát ismerték, szólni fognak az édesapáról, a madridi nagykövetről, az államférfiról, de nem lesz szó az édesanyáról, pedig őis fontos volt. Lehet, elfogult orvosként említettem volna az anyai ágat, a Verebély-familiát, ami, úgy vélem nem kevésbé volt lényeges a gyermekek számára, mint a másik vonal. Igen, a gyermekek. Szólni kellett volna Nadine-ról, Rudolf nála öt, nálam két évvel fiatalabb húgáról, akivel 48-ban, Kéken András