Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 1-2. sz.
Kulturális figyelő
Ady és mások régi lapokból vett írásait. Megtörténik olykor, hogy lelkészből újságíró lesz vagy fordítva, de az alkotó az áttünések során is megőrzi önmagát: ő az, aki szól, és azért teszi, hogy az égi üzenet továbbítója legyen, akár hitbeli, akár világi dolgokról legyen is szó. Rédey Pál is ezek közé a tollal-szóval küzdő lelkészek közé tartozik. írásai közül - gyakorlati szempontból - a legfontosabbaknak azokat érzem, amelyekben „hittant tanít" iskolázott, felnőtt laikusoknak. Hiszen hihetetlenül nagy a sötétség még a műveltnek látszó fejekben is! Félszázadon át nemzedékek nőttek föl anélkül, hogy az európai kultúra alapját, a zsidó-keresztény tanítást megismerték volna, s ha hallottak is „valamit harangozni" róla, az legfeljebb arra volt elég, hogy szívükben vágyat ébresszen, hogy vonzódásukban elmenjenek hittanra küldött gyermekükkel a templomba. Ez sem kevés, és az ilyen családok számára igen fontos a homály oszlatása, a világos és rendszerezett ismeretek terjesztése. A kis egyháztörténet, amely bemutatja a csodát: hogyan világítja be a kereszténység parányi gyertája a népvándorlás kori Európa ős-rengetegeit, megszelídítve a vadul száguldozó nomád harcosokat; hogyan áldozzák életüket apostoli lelkű emberek seregei - épp úgy, mint az apostolok első nemzedéke -, mígnem megszületik a keresztény Európa, az egynyelvű latin kultúra. Vagy a protestantizmus hatásáról szóló, terjedelmében kicsi, de tartalmában gazdag esszé, amely joggal hirdeti: a nemzetállamok kialakulása, a modern gazdaság, de főként a hívő ember felnőtté válása szempontjából mit jelentett a reformáció. És mit jelentett a földre tiport, három részre szaggatott magyar hazában, amelyben nélküle talán már el is némult volna a magyar szó. De nemcsak a történelem - amelynek a szerző doktora -, hanem az ünnepek kapcsán az Újszövetség is megszólal ezekben a cikkekben, és függetlenül az olvasó korábbi ismereteitől - úgy tanít, hogy mindenki megértheti. A szerző a megjelenés időrendjében közli írásait, pedig talán - az olvasó érdeklődését segítendő - jobb lett volna a tematikus beosztás. (Bár a tartalomjegyzék zárójelben közölt ünnepei így is megkönnyítik az eligazodást.) A magyar sorskérdésekkel, napi gondjainkkal és azok történelmi hátterével foglalkozó írások legtöbbünk egyetértésére számíthatnak. Ahogy Ady mondja: „esett, szép, szomorú fejekkel / négy-öt magyar összehajol" - s az a négy-öt ugyanazt gondolja, ha nem is tudja így összefoglalni. Azt, hogy a doberdói sziklák visszhangozta ágyúdörgés bennünk is dörög, hiszen apáink küzdöttek ott (de miért? Teremtőm, miért?!); hogy a második világháború és következményei ráomlottak életünkre, hogy a hegyomlás alól még mindig nem jutunk ki a fényre, amit pedig a homályban meglátunk, nem más, mint idegen nyelvű felirat az üzletek fölött, kiirtott erdőrészek a budai hegyvidéken és az újgazdagok palotáinak sora. Merre van a magyar hazám? - kérdezi az első világháborús népdallal Rédey, és valóban, ezt kérdezné tízmillió magyar, ha a többség még egyáltalán énekelne népdalt. (Abban már vitatkoznék a szerzővel, miszerint csak a nyelv élteti a nemzetet. Éppen a zsidóság sorsa mutatja - hány nyelvet beszélt Mózes óta? -, hogy nyelv nélkül is megmaradhat egy nép, ha hite megtartja; de modern változatban ott az írek példája: ki beszél ma „írül"? És hány kis nép őrzi önazonosságát Közép-Ázsiában nyelvének legfeljebb maradékát mentve...) Mindazonáltal a nyelv, a beszéd, az Ige emberlétünk és magyarságunk egyik legfontosabb jellemzője, s hogy veszély fenyegeti, látjuk. És olvassuk szerzőnknél: Tiborc egyre több van, de hiányzik Bánk, akinek panaszkodni lehetne; ki törődik ma gyermekeink beszédkultúrájával; és hány szóból áll - legalább a felelős állásban lévő - felnőttek szókincse? Meditációk, töprengések sora követi egymást, kimunkált, szép formában. Élvezettel, bár gyakran szomorúan olvassuk, mert tudjuk, rólunk van szó. Mindannyiunkról. E század magyarjairól, e század Európájában. Bozóky Éva
