Bárdossy György szerk.: Credo. Evangélikus Műhely. A Magyarországi Evangélikus Egyház folyóirata. 3 (1997) 1-2. sz.

Ittzés Nóra: Szabadság hőse és bohóca(Kosztolányi: Esti Kornél éneke, verselemzés)

álarc, ó jó zene a hörgő kínokra egy kalandor csörgő, mely zsongít, úgy csitít el, tréfázva mímel, s a jajra csap a legszebb rímmel. A céda életet fesd, azt, ami vagy te, tettesd, királyi ösztönöddel ismersz-e még felettest? Az únt anyag meredt-rest súlyát nevetve lökd el, s a béna, megvetett test bukásait a szellem tornáival feledtesd. Hát légy üres te s könnyű, könnyű, örökre-játszó, látó, de messze-látszó, tarkán lobogva száz szó selymével, mint a zászló, vagy szappanbuborék fenn, szelek között, az égben s élj addig, míg a lélek, szépség, vagy a szeszélyek mert - isten egem - én is, én is csak addig élek. Menj mély fölé derengni, burkolva, játszi színben, légy mint a semmi, te minden. Hogy az Esti Kornél éneke valóban határhelyzetben született, sőt ezt a határon létet költői programmá, ars poeticává emelő müve Kosztolányinak, a vers két rétegéből kiemelt néhány jellemző vizsgálatával szeretném igazolni: az egyik réteg a versmondatok állítmányainak szerveződése, a másik pedig a vers ellentéteinek, paradoxonjainak mibenléte. Megszólítással indul a vers, s ennek megfelelően válik az egészen átívelő, meghatározó nyelvtani személlyé benne az egyes szám második személy. A megszólított a dal, a vers („Indulj dalom, / bátor dalom"), s látszólag végig ő a második személy mögött fölsejlő te, a megszólítás szókimondása után azonban visszahúzódik a második személyü birtokos személyjelek, igeragok és névmások álarca mögé, s néven nevezetten többé nem jelenik meg a versben.